Elvitték délben az autónkat… Mintha elárultam, mintha megöltem volna, aki olyan jól-szépen-rendesen szolgált, közel hét éven át, minket – mintha egy hűséges kutyust csaptam volna el, mert megöregedett és mert kinőttük, amiről egyikről sem tehet. Családtag volt, és én eladtam.
Másrészt új autó időszerű. Tágasabb, biztonságosabb, csendesebb, okosabb, méltóságteljesebb, nyugodtabb… jobb. A mi céljainkra: jobb. Nekünk, ma: jobb.
Az új születéséhez ölni kell. Mindig. Aki régen ölt: helyes, ha felteszi magának a kérdést, hogy nem éhes-e.
Elfogyasztjuk-felemésztjük a régit, és akkor meg kell ölni. Lépőkövek sorozatának tapasztalom az életet, ahol a változás folyamatos, de a mindennapokban mégsem lineáris. Hanem szakaszok vannak. És a szakaszhatáron az ember: öl. A régit-elavultat. Ami nem változik velünk, ami nem szolgál már minket – pontosabban: amivel már nem szolgálunk jól együtt. Nagyobbat.
Az új születéséhez ölni kell. Mindig. Aki régen ölt: helyes, ha felteszi magának a kérdést, hogy igaz-e, hogy nem éhes.
Az emberek nagy része éhes. Szinte mindenki. Újat, jobbat, helyet, jelentőséget, társat, igazságot, vezetőt, irányt, közösséget, hatalmat, elismerést, pénzt vágyik, az emberek nagy része, folyamatosan, és a gond nem is ez. Hanem, hogy csak vágyakozik. Évekig-évtizedekig. Mert ölni-áldozni nem mer, nem hajlandó, nem tud. Azért, ami Igaz – azért, amit Vágyik. Pedig csak az őszinteség működik.
Aki nem öl: nem növekszik.
Tárgyak nem tudják az emberek változását követni. Mert a tárgy nem változik. Emberek tudják emberek változását követni. Mert az ember változhat. Emberek ezért tudnak tartós kapcsolatokban élni, ha és amennyiben sikerül együtt-egyirányban változni, tehát fejlődni.
Korunk nagy kihívása, hogy az emberek nagy része elutasítja a változást. És így a kisebbség, aki mer változtatni (vagy akivel változás önhatalmán kívül történik, és így egyszerűen csak megváltozik, anélkül, hogy valaha döntött volna róla) hamar elmagányosodik. Mert a környezet nem követi le. Sőt. Visszatartani próbálja. És mert nehezen találják, nincsen hol kapcsolódjanak olyan új emberekkel, akik előttük járnak.
Aki nem változik, másokat is visszatart. Aki ellenáll a változásnak: boldogtalanságot okoz a szeretteinek is.
Egy harminc éves emberi kapcsolatomtól is elköszöntem a héten. Mert rég érzem már, hogy visszahúz, és ez mostanra vált tarthatatlanná. Megöltem. Ezt is. Mert:
Semmi nem lehet az igazságnál fontosabb.
Lehet, de óriási az ár, ha így van: az életed. Sőt, ami még sokkal nehezebb: mások élete is. Mert boldogtalan leszel, és mindenkit boldogtalannál teszel magad körül… legelső sorban a szeretteidet, akiket a fejedben magadnak ismételgetett mantra szerint “megóvni” próbálsz.
Az ember emelkedik, vagy zuhan. Aki nem emelkedik: zuhan – de legalábbis ereszkedik.
Az emberek nagy része kurva… Pénz és biztonság, persze, mondhatjuk így – de igazából a borjú szeretői az emberek, szinte mind. Mert az aranyborjú arcai csak a biztonság, a pénz, a hatalom, de a hivatásom jentőségének túldimenzionálása vagy a gyermekem túlzó féltése is.
Az emberek nagy része azért kurválkodik, mert bár éhes, de ölni nem mer, nem tud, nem szeretne.
Holott:
Aki éhes, annak ölnie kell.
Mert csakis az ehet, aki áldozott.
Amire persze mondhatod, mondják is sokan, hogy ez a vadász logikája csak, a vérszomjas férfi önigazolásra. De nem. A Magvető is öl. A magot, hogy abból növény lehessen. Aki élni akar: öl. Férfi és nők, mindenki.
Te ölsz-e?
Ölj!
Aki öl, áldoz.
Az igazság oltárán.
Az igazság oltára: Isten.
Jóllakni csak a Teremtővel lehet – az éhség a távolság, az Atya vonzásának jele.
Mit áldozol ma?
Öröm, ha megosztod!
