A legotthonosabban a templomokban vagyok, érdekes ez, és hogy lenyűgöző templomaik vannak, a semmi közepén is, a tornyokon gólyákkal, noha ritka, amelyikbe bejutok, mert ezek is csak este vannak nyitva. Már amelyik. De az viszont nagyon otthonos. Szeretem. A csendet, a békét a nyugalmat, az ismerős szimbólumokat, fényeket, illatokat. Otthonos. Volt. De jött épp egy nagyonkedves bácsi, hatalmas kulccsal, és innen is kidobtak, zárnia kell. Érdekes ez. A legotthonosabb, írom épp, és kidobnak, hmm, úgytűnik a vándorlás nem az otthonosságról szól. Tépetik, szakad, pusztul minden, aminek a múltban a gyökere. Minden. Szokások, tárgyak, kapcsolatok. Mintha teljes újraindításban lennék, el attól, amit eddig magamról gondoltam, sőt, a kérdéstől, a magamról való gondolkodásról is. Natessék. Erre meg lepottyantott egy madár, két perccel azutan, hogy a fentieket leírtam ide. Hmm.
Nem a ki vagyok a kérdés, egyáltalán.
Hanem a ma időszerű Lépés. A ki vagyok, amikor erre próbálok válaszolni, az mindig megakaszt. Mert még mindig próbálok, még mindig kategóriákkal, mint alapító, vezető, vállalkozó, serpa, pap, király, mágus, bolond. De egyiket sem tudom igazán elfogadni, a lényem legmélyén akad meg, mintha szálkát nyeltem volna, mindig, valahányszor valamelyikkel, akár csak időlegesen azonosulok. Csudába. Játszótérépítő volt a legutóbbi, de az sem az Igazi, az sem, Aki Vagyok. Ember. Az egyetlen, ami átmegy. A legszűkebb. Ami átmegy, de az sem teljesen. Most meg esni kezd. De visszaértem épp, a zarándokcellámba, kedves a Világtól, hogy ingyen adja. Ami nyilván nem ingyen, persze. Részben jutalom, részben jócskán, kamatostul szolgálom még meg. Villámlik. [Tamarit de Litera, 159 km – talán értelmetlen ez a csak előfizetőknek szóló rész, talán az, hogy van egyáltalán, talán, hogy csak a legvégét vágom és nem egyből a cím után … hmm … mondd, ha van érzésed ehhez!]
Öröm, ha megosztod!
