Nincsen mindig meg. A belső hang, a bölcs, a király, abszolút nem, nekem semmiképp. Olykor visszavonul. Mert elüldözöm. Kishitű, túlzó, követelő vágyaim által. Akár estig sem tér vissza, holott az élet halad, a nap feladatait el kell végezni. Nehéz. Eleinte nem, eleinte örülök, hogy távol van épp, hogy csak lélekben velem, célt tűzök, tudom, indulok, mert hiszem, hogy megoldom, de aztán egyre erősebb a világ szele, egyre viharosabbak az érzelmeim hullámai, szinte már kétségbe esem, és akkor, az éjszaka, a sötét, a semmi leglehetetlenebb közepén jelenik újra meg, és szól, és érünk pontosan ott partot, ahova indultunk. Épp akkor, mikor fel akarnám venni, mikor miatta az útvonalon is változtatnék. Nem kell. Megérkezem, megérkezünk. Jön velünk. Éppen oda, ahova akartunk, akartam menni. Kemény. Különösen az utolsó órák és pillanatok. Durva. Hogy magam üldöztem el. És hogy mennyire fontos a Ne féljetek! a sötétben. Továbbá, hogy mennyire bizonyosan fel is hangzik, amint elég sötét van. Csakis akkor. Amikor valóban kell, visszatér a belső Stabilitás, a kétség peremén az egység. AMIKOR billennék, HA az Irány és a Mód is helyes. Ezért a többesszám. Mert más emberek érkezése a legbiztosabb mutató Irány és Mód dolgában. A közös a jó Irány, a közösséget egyben tartó a helyes Mód. Merj a sötétbe bele! Indulni. Újra, és újra, és ÚJRA, és Újra. Merjetek!
–
- A kenyérszaporítás napján, amikor beesteledett, Jézus tanítványai lementek a tóra. Beszálltak a bárkába és elindultak a tavon át Kafarnaum felé. Már rájuk sötétedett de Jézus még mindig nem volt velük. Erős szél fújt, és a tó háborgott. Huszonöt-harminc stádiumnyit eveztek már, amikor látták, hogy Jézus a vízen járva közeledik a bárkához. Nagyon megijedtek. De Jézus bátorította őket: „Én vagyok, ne féljetek!” Fel akarták venni a bárkába, de a bárka abban a pillanatban partot ért, éppen ott, ahová tartottak.
Jn 6,16-21
Öröm, ha megosztod!
