Egymásba ágyazott rész-egész viszonyokként tapasztalom a világot, régebb óta már. Legbelül én vagyok, kijjebb a család, azon kívül közösségek, például munka, aztán nagyobb közösségek, például település, azon kívül nemzeti közösségek, aztán az egész ország, Európa, és így tovább – ahol az ember aszerint tud mindebben résztvenni, ahogy ő maga van.
Megfigyelésem, hogy a kihívás az, hogy az emberek nagy része nincsen a saját állapotával tisztában, és ettől függetlenül próbál mégis rendezni (résztvenni, élni), szükségszerűen és mindig, valahol. A jól lévő (helyes alapokon helyesen álló) ember olyanba teszi az energiáját, ahol reális esélye van változtatásra. Míg ezzel szemben a töredezett ember, csapong, mert egy nagy káosznak éli meg a teremtést, ahol semmi nem működik, és így hol ezen hol azon próbál változtatni, amikor van épp ereje, de persze ritkán van csak neki, meg szükségszerűen kudarcot is vall, mert homokra építi a házát, és energiája és kitartása sincsen elég, mert a figyelme és így a munkája is szóródik, tehát esélytelen a sikerélményre.
Az alapon múlik ez a tapasztalatom szerint.
A működő élethez kell valami legyen, ami fix.
Régen ez a család volt, a közösség, a nemzet, az Istenhit. Ezekre lehetett építeni. Változatlan állandók voltak, amik elképesztő erőt – mert gyökereket – adtak, lehetett rájuk támaszkodni. Mára ez nincs. Mondhatnám, hogy szétvertük őket, sőt azt is mondhatnám, ami sokaktól hallok (és nagyon fárasztó számomra), hogy “szétverték”. De nem ez történt. Sem egyik, sem másik. Hanem ezek elavultak és ledőltek. Mert hiedelmeken alapultak, és nem az igazságon.
A múltból azt lehet csak eltörölni, ami nem elég igaz.
A modern ember az igazság kutatásának állt neki, racionális-tudományos módon, és így lebontotta a régi világot – ezzel együtt az ágat is amin állott. Családi identitás, szakmák becsülete, kisközösségek, kereszténység… a ráció vakító fénye előtt semmi nem állt meg, csak a saját létezése: és így lett a “cogito ergo sum” a végső igazág, így csináltunk magunkból kis isteneket, mert
A ráció fénye előtt semmi nem áll meg, amihez hit kell.
Szép ebben, hogy pedig ahhoz is hit kell egyébként, hogy abban higgyen az ember, hogy a ráció alapján helyes és érdemes élnie – de ezt nem vesszük észre, és így nem is kérdőjelezzük meg. Rengeteg idő míg az ember rájön, hogy a ráció nem a végső megoldás, hanem az intellektus és az e(r)go arroganciája csak, veszélyes kísértő, az életedet követelő szerető… lidércfény a lápban.
A vallások meghaladottságát hirdetjük fennen, miközben a ráció vallásának, tehát az önimádat vallásának világkorát éljük, de nem vesszük észre.
A ráció vallása az ÉN vallása. Rítusa – ami minden vallásnak van – az önimádat gesztusai és a bármi lehet relativizmusa. A modern ember középpontja saját maga, háza magának épített oltár, ahova be senkit nem enged, nehogy megszentségtelenítsék szentségem féltett képét (meg persze mert mélyen bent érezzük is, hogy nevetséges, hogy magam imádom, nem lehet igaz, hogy én vagyok középen, hogy én volnék isten). Persze, hogy elmagányosodik. Amiért aztán (persze, hogy) nem vállal felelősséget, hanem panaszkodik és összeesküvés elméleteket sző, hogy a régi jó világot valaki szándékkal lebontotta. Dehogy.
A régi világot senki nem bontotta le, hanem Te nem tartod életben, pedig tehetnéd. Te imádod magad jobban semmint, hogy vállald, hogy a racionalisták számára nevetség tárgya lennél, ha a ráción túli dolgokról-témákról-érzésekről beszélnél.
Az individuum, a töredezés, az önimádat, a magány, a rendszerek lebomlása, a káosz idejét éljük, és ez jól van így szerintem. Mert a tiszta lapot teremtjük így meg. A régi kódexek szövegei nem voltak elég igazak, így elavultak, és mi most letöröljük őket, hogy aztán írjunk majd új sorokat.
Most először az emberi történelem során választani lehet, választanunk kell, majd – Neked is hamarosan –, hogy a Helyes Irányt nem minták által kényszerítve, hanem szabad akartunkból magunktól kövessük. A többség ellenében. Ezért áldozatokat hozva.
Ez a hagyományok felszámolásának az óriási értéke. Szerintem. Hogy a minták többé nem kereteznek minket, mert lebontottuk őket. És az eredmény – ami a szabadság káoszának pokla – nyilvánvalóan mutatja, hogy a megoldás nem az individualizmus. Hanem új és jobb hitet kell választani, mint az önmagunkba vetett.
Hogy jön ez ide?
Férfi-nő szerepekhez, meg Énakadémiához, meg a szokásos témákhoz? Úgy, hogy mindennek az alapja a világgal való kapcsolat, és ezt kell Rend-be tedd mielőtt a kapcsolatod és a hivatásod működhetne. Ez van. Az ember magát kell helyes alapra tegye, és utána lesz működő kapcsolat, helyes munka, működő közösségek és működő ország is, egyszer.
Ne próbálj semmit rendezni, ne dolgozz kapcsolaton-munkán-országon, amíg magad nem vagy rendben!
Ausztriából írok ma reggel, és annyira jól esik a lelkemnek ez a rendezettség és nyugalom és civilizáltság, amit itt mindig érzek. Van annak értéke, amikor a keretek megtartanak. Másrészt a haza állapotát tudom úgy is látni, hogy közelebb vagyunk a pokoljárás fordulópontjához – a káosz poklának aljához –, sokkal közelebb, és ezért jól állunk mégis. Végül persze mindegy.
Esős vasárnapi üdvözlettel,
jó munkát!
István
—
Személyes női folyamatot indítok Budapesten, július 10., 17., 24. – szeretettel várlak, ha dolgoznál a rendeden velem!
Öröm, ha megosztod!
