Kedves volt a plébános bácsi, nagyon. Érdeklődve kérdezte, esetleg olaszul tudok-e, majd szomorúan nyugtázta, hogy ő sem németül, miután a spanyolt és az angolt eleve kilőttük, picit bólogatott, hogy ejnye no, majd megindult az áradat, spanyolul, diadalmaskodott a közlési vágy … : ) … vicces ebben, hogy a felét kábé értettem is, a plébániáról, az ezeréves templomról, és hogy a kis kápolában régebben altatták is a zarándokokat. Szép ez. Hogy a kapcsolódási szándék bármit áttör, ha akar, nagyon, nagyon Szép. Igenis Tessék próbálni elmondani, a bármit, mondani Kell, különösen, ha feszít, sosem eleve lemondani a megértés lehetőségéről, a kapcsolatról, a másikról, hanem esélyt adni, újra és újra, minden erőmmel, még ha „hülyének” is tűnik a másik. Ugyanis nem az. A papbácsi sem és én sem. Senki nem hülye. Csak a viszonyítási rendszerünk és a kifejezésmódunk más. Minden embernek. Egyediségünk következménye, ami azonban figyelemmel igenis áthidalható. Még a nagy is. Hmm. Persze, hogy nem könnyű, viszont már a töredék is érték. Jó volt ezt tapasztalni, most, nekem, aki igen, máig megesik, hogy legyintek kitartó próbálkozás helyett. [Igualada, 27 km, leégtem, elképesztő izomlázam van, és a saru is kihívás, vízhólyag a talpamon, hmm, bízom, meglássuk.]

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!