A kedves zöldséges dupla csomag kekszet gyömöszölt a zacskómba, hosszú még az út mottóval, a szintén nagyon kedves apáca néni pedig kidobott a zárdából, mert náluk sziesztázni nem lehet, vagy itt is alszom, vagy nem is jöhetek be … fura a világ … másrészt abszolút megértem, mindkettejüket. Jónak lenni, mert épp úgy érzem, adni, spontán nagyon jó, intézményesítve, folyamatosan azonban lehetetlen, mert az már szolgáltatás, munka, amit valahol valakinek meg kell fizetnie, tehát vagy megkeményíti a szívét, és szabályokat állít, és díjat szed az ember, vagy koldul, hogy ingyen adhasson. Hmm. A jóságot intézményesíteni nem lehet, mert a lényege vész el, meghal, a szeretet, ami spontán döntés, mindig, minden helyzetben, abszolút egyedi, szemedbe néz és nem ismer szabályokat. Hmm-hmm. A szivesseg.net nagy csapdája, lám, itt, a negyedik napon. Kisvárosban ráadásul, ahol 11-kor az orrom előtt zárt be a főtér egyetlen bisztrója, redőnyök mindenütt leengedve, bezörgetni sincs hova. Csövezek tehát. Egy csodaszép, ám csukott templom lépcsőjén. Csövezek vagy fizetek, és igen, azt kell mondjam, hogy tökéletesen jól van így, sőt, megint gazdagodtam, mert csakis így tanulok, és a kilátás is tökéletes, a csend is zavartalan, a hűs szél is finom. [Cervera, 72 km – víz azért jó lenne, víz és egy klozett .. :)]
Öröm, ha megosztod!
