Nem emlékszem rá, hogy valaha hőemelkedésem lett volna megerőltetéstől. Most van. A 37 és 39 kilométeres nap után ma 41, 10 óra alatt, tíz kiló körüli zsák, erős szembeszél … de főleg a talpam. Akartam ezt a szandál dolgot, megfontoltam, tudtam, hogy kemény lesz, mert alig tompít, de úgy éreztem így tiszta, így hagyományos, nekem így az igazi. Válsztottam, megkaptam. Mintha gyulladt hamburgerek lettek volna a talpam és a talaj között, már tíz kilométerrel a cél előtt, mint két napja, és tegnap az utolsó kilométereken. Akkor akaratból ment, de most ez hosszabb volt, mint az én akaratom, és én kíváncsi voltam, mi jön utána. Megtudtam. Egyfajta meditatív kikapcsoltság jött, mély légzés, magától, nem szándékkal, csak közben vettem észre, és abszolút beszűkülő fókusz. Az útra. Semmi más nincs, se nap, se meleg, se fájdalom, csak a ritmus, a mozgás, teljes transz. És az érzés, hogy mintha meghaladnám a saját erőmet, mintha valami végtelenül nagyobb és erősebb mozgatna, vinne, ameddig kell, aminek abszolút része vagyok. Hmm. Vicces ez, hogy mennyit erőlködünk önerőből, mennyire csak a legvégén, amikor a „saját erő” már tényleg elfogy, mennyire csak akkor kezdünk Dőlni, pedig sokkal hamarabb, folyamatosan is lehet. [Berbegal, 200 km – egészen elképesztően csodálatos hely, 500 m magasan, egy fennsík közepén, északra a Pireneusok, körben kisebb és nagyobb települések és várak.]
Öröm, ha megosztod!
