Ok. Akkor ezt most tisztázzuk. Nem hiszek Jézusban. Hanem Jézusnak hiszek. Tehát az Atyában. A különbség a kettő között, hogy Jézus számomra tény, amiről elsődleges tapasztalatom van – legalábbis a szubjektív élményem ez –, mert élő emberként köztünk járt, olvastam a tanítását, tudom, hogy igaz, de mégsem lehet a személye a hitem célja, mert ehhez nem „elég nagy”. Ugyanis nem ő a szeretet forrása. Hanem az Atya. Amikor azt mondom, hogy az Atyában hiszek, akkor szeretetről beszélek. Is. Meg Rendről. Kegyelemről mindenképp. Szeretve érzem magam, amikor az Atyára gondolok, és Hála a minden mást elhomályosító érzés. Az Atyában hiszek, és Jézusnak engedelmes vagyok. Ugyanis mély nyugalmam van azzal, hogy a számomra legjobb út, amit ő nem egyszerűen csak tanított, hanem tanított ÉS bemutatott. És ilyen értelemben valóságosan eszem az ő testét és iszom az ő vérét, mert a tanításait az értelmemmel befogadom és a példáját a dönteseimben bátorságra fordítom. Ez az élményem. Így tudom leírni ma. Amiben nagyon fontos, hogy ez nem egyszeri lakoma, hanem folyamatosan van a tőle eredő táplálékra szükségem, folyamatosan zuhanok rá vissza, folyamatosan tart meg, folyamatosan ad erőt, folyamatosan van velem jelen, minden áldott nap, ha csak a kihívásaimat vállalni merem. Ami a kapcsolat. Magammal, igen, de Vele, sőt általa Istennel tulajdonképpen, ami nekem CSAKIS más embereken keresztül megy… ki mondva, le írva, meg cselekedve, más emberekkel KELL kapcsolódjak, hogy Jézust „fogyasztani” tudjam. Ko munnió. Egészen elképesztően lenyűgöző, hogy az úton valóban járó ember mennyire közösségi végül, hogy mennyire nem lehet más, és hogy mennyire maga bénítja magát, sőt pusztítja, sőt öli tulajdonképpen meg, aki csak erre az egyre: aki valódi önmagaként kapcsolódni nem hajlandó. Mert Istennel legjobban bár Jézuson keresztül, de Jézussal legjobban NEM ima útján, hanem egymáson keresztül tudunk kapcsolódni. Azaz egymás irányába muszáj. Lépni. Pontosan, ahogy mondta. És hallom, igen, a kétséget, de nem, ez NEM utópia. Hanem a lehető legvalóságosabb megoldás arra az önközpontúság által öncsonkító, mert az Igaz Élettől elválasztó lázálomra, amiben az emberek többsége vegetál. Testvériség Az Út. Sőt. A „Krisztus testének és vérének folyamatos fogyasztására” épített testvériség, bármilyen furán is hangzik esetleg ez most tőlem. Ez az élet kulcsa.
*
A kenyérszaporítás utáni napon Jézus így szólt a sokasághoz: „Senki sem jöhet hozzám, ha nem vonzza az Atya, aki küldött engem. Én feltámasztom őt az utolsó napon. A prófétáknál ezt olvassuk: „Mindnyájan Isten tanítványai lesznek.” Mindaz, aki hallgat az Atyára, és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki. Csak aki Istentől való, az látta az Atyát. Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, annak örök élete van. Én vagyok az élet kenyere. Atyáitok mannát ettek a pusztában, és mégis meghaltak. Itt a mennyből alászállott kenyér, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. Én vagyok a mennyből alászállott élő kenyér. Aki e kenyérből eszik, örökké él. A kenyér, amelyet adni fogok, az én testem a világ életéért.”
Jn 6,44-51
Amikor Kafarnaumban Jézus az élet kenyerének mondta önmagát, vita támadt a zsidók között: „Hogyan adhatja ez testét eledelül nekünk?” – kérdezték. Jézus így felelt nekik: „Bizony, bizony, mondom nektek: Ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok az ő vérét, nem lesz élet bennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem valóban étel, és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. Az én testem ugyanis valóban étel és az én vérem valóban ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad és én őbenne. Amint engem az élő Atya küldött, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, énáltalam él. Ez a mennyből alászállott kenyér. Nem az, amelyet atyáitok ettek, és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, örökké él.” Így tanított Jézus a kafarnaumi zsinagógában.
Jn 6,52-59