Lágynak és Nőiesnek tűnik, de közben kemény, nagyon, mert öntörvényű. Hozzáférhetetlen. Zárt. Sziget. Nekem kell utána menni, rá figyelni, sok szempontból nőként viselkedni mellette, miközben ő férfias, irányít. Legbelül félek. Elbizonytalanít. Az ágy nagy része az övé, meghúzódom, nehogy zavarjak, nézem, csodaszép, sőt, vágyom, folyamatosan, de pisszenni alig merek, és végképp nem tudom, hogy átölelhetem-e, hogy szeretné-e, vagy most inkább nem. Nagyon sok energia ez. Figyelni. Félni. És a roham. Teljes erővel, minden alkalommal, mintha mindig az első lenne … és még így is elutasít időnként. Lepattanok. És értsem meg. Neki Tér kell. Megértem. Én épp igen. De ő vajon érti-e, érzi-e az élményt, amit a fal, a lezuhanó vas és beton és acél okoz. Hmm. Soká nem megy. Több csodás, de kemény nővel volt dolgom, és sosem ment soká. Erős szövetség, de nem nyugodt. Nem hátország, bármilyen erős is.

Szövetséges, de mégsem Társ.

Csak, amikor kedve van. Akkor van jelen, és döbbenetes, amit adni tud. Akkor. De nem feltétlen. Nem bármikor. Nem tudom, hogy számíthatok rá, mindig ott van, mindig elfogad, vagy legbelül kinevet épp. Nem követ. Nem bízik. Talán „kevés” vagyok neki, talán „sok”, de mindegy. Nyilván. Ugyanaz. Erős, és tudja, és magánál erősebbet vágyik. De az háború. A háborúban pedig vér folyik, vér és könnyek. A Háború Játszma. A Szerelem Háború. A Szerelem Játszma. De ez is mindegy, ugyanaz, mind. A kemény nő kétfrontos háborúba kényszerít, kívül és belül, amire képtelen vagyok, soká semmiképp, bármilyen csodás is lenne a nap, amikor végre megadja magát. Nem bírom addig. Belehalok, én, önként, mert bele kell haljak, itt a szívem, szúrj, vagy annyira összemegyek, hogy leöl, eldob, mert már neki nem vagyok érdekes.

Múzsa.

Mert Akarom, tehát küzdök érte, magammal, érte magamat meghaladom, a csillagokat is lehozom, akár, miatta, neki, benne magamnak … de ez nem szeretet. Hanem birtoklási Vágy. Mert Akarom őt. Érezni, magam mellett tudni, az erejét használni, belé hatolni, birtokolni. Ő pedig élvezi ezt, hogy én Akarom, hogy ezzel magamat kiszolgáltatom, ami szintén nem szeretet, hanem Hatalom. Felettem. Ezért tehát neki követni, dőlni, magát megadni a legnehezebb, lehetlen, amíg tudja, amíg élvezi az Erejét. Amíg Akarom. Amíg Akarják. Tükröződésből merít, tehát tükröződnie KELL, folyamatosan, mert ereje a tükör felületének nagyságával arányos. Lehetek itt egyedül elég? Igen, amíg Nagynak lát, amíg kihívás vagyok, de ahogy a Hatalmát érezni kezdi, ahogy behódolok, ahogy félni kezdek, hogy elveszíthetem, úgy egyre kevésbé. Akkor „nyert”, és bedarál, és „mehetek a levesbe”, ahogy egyikőjük mondta.

A Múzsa senkié nem lehet. Soha.

Lényege ez. Erős. Büszke. Szabad. Férfit nem fogad el, legfeljebb Apát vagy Gyermeket, azokat is csak, mikor kedve úgy tartja. A szabadság a totális magány. Öntörvényűség, tehát szolgálat, tehát kapcsolódások hiánya. Félelem, persze, retteg, ő is, Bízni mindennél félelmetesebb, tehát eltévedt a várban, a férfi lélekrész, ahol a sárkány is ő maga, porladó koponyákon tapos, már észre sem veszi, csak az erősebbet várja, a Lovagot, az Igazit – aki soha nem jöhet el. Mert levágja, bárki is jön. Mert a Lovag mindig jobban akarja őt, mint ő a lovagot, és későn, csak mikor a kard már a nyakán, a Legény csak akkor kap észbe, épp mielőtt meghal, bár még akkor is, mindvégig remél. Férfi tehát nem mentheti meg. Mert a sárkány ő, „szabadságát” védi így, bizalom helyett, tehát a sárkány legyőzésére is csak ő adhat engedélyt, csak az ő segítségével lehet, csak az győzheti le, akinek a módot megsúgja, akinek magát magától megadja.

Megváltása a „szabadság” feladása.

Az Erőt alá KELL rendelni. EZ a Lényege. Az Erő lényege, hogy hasznosulnia mell. Az apát el kell gyászoli, és az anyát is, mindannyiunknak, tovább kell lépni, ami a gyerekkor, királylány, a múzsa, az amazon, és a boszorkány vége, ahol a Férfi és a Nő kezdődik. Megadás. Követés. Nincs más út. Neki sem. Méltóság a Méltó szolgálata. Fel kell adni végül. Ki kell menni. Az Élet a mezőn van. Nem tudom jobban lenyűgözni, nem lehet eléggé, Bizalom az egyetlen Út, és csakis rajta múlik. Hogy mikor jön ki. A múzsa zsákutca. Csakúgy mint az Amazon, és a Boszorkány is. A jó hír, hogy meghaladható. Átmeneti állapot. Megoldása, mint mindig, Merni, Dőlni, Bízni, ami persze, hogy nem döntés dolga, nem „tudatos, nem „én akkor most”, hanem történik, magától, amikor az ideje eljön, amikor már eleget szenvedett az ember, végül, amikor egy szempár elég vonzó. Nem test. Szempár. Amiben ő, és csakis ő Látja a Csillagokat.

Nincs tökéletes Lovag.

Nincs, és nem is lesz. Várni felesleges. Szakadt, idealista, talán picit nagyképű is, semmiképp nem kész, ráadásul eleve esélytelen egy Amazon ellen – saját élményem, de másoknál is látom – mert a nő Lát, pontosan érez, tehetségem, de gyengéimet is, amiben, amikor, ahol a legsérülékenyebb vagyok, pontosan érzi, semmi, de semmi esélyem, egyedül, ellene. Csak Vele Van. Csak, ha segít. A Nő segítsége nélkül nem megy. Az ország semmiképp. Segíteni pedig akkor tud, ha mer nem velem szemben erőt nyerni – ami neki nyilván a legkönnyebb, hiszen esélytelen vagyok – hanem velem együtt a sárkányával szembenézni, bátran, és aztán ki, az Országunkat felfedezni, együtt. Nehéz. Nagyon. Mert átmenetileg ez kevesebb erő neki, mint a hagyományos játszmája, ahol használ, tükröződik, sőt, sütkérez, majd leöl. Sőt. Be KELL fektetnie, hogy eredmény legyen. Emelni, a Férfit, saját tündöklés helyett. Tehát nem csak lemondani az én feláldozásomról, de a saját tartalékaiból kockáztatni. Értünk. Mindent. Végül.

A Bizalom Kegyelem.

Akinek magad valóban megadod, csakis azzal érdemes lenni. Akit mersz, akit gondolkodás nélkül követsz, bárhová vezet is az Út. Bizalom. Nem idő dolga. A bizalom ugyanis nem képesség, hanem állapot, ami annak függvénye, hogy én hogyan vagyok épp. Amennyire a Világgal, a Renddel, a Zenével, tehát a Helyemmel, a Dolgommal, a Funkciómmal, tehát a Szolgálatommal békében vagyok, azzal arányban magammal is, azzal arányban tudok más irányába is valódi bizalommal lenni. Fontos ez. Siker csak így lehet. A Nő erőt végül, igen, általam tud meríteni, de nem belőlem, nem azzal, ha levág, hanem nagyságrenddel többet, ha Országot építünk együtt, ha tehát mer Bízni, Bejönni, Befektetni. Mert akkor növök Én, és bennem Ő is. Ha bennem áll. Csak akkor. Szeretet, odaadás, hűség, szeretkezés, biztonság, mindaz, amit minden nő mindig is vágyik, az övé, valóságosan, de csak, ha ez nem célja már. Amint Követ. Dőlés, Megadás, Bizalom. Minden más zsákutca, még ha függjük is, egó háború, összeakadt szerepek, és nem szeretet, bármekkora élvezetet is ad. Hmm.

Régen betörték a Nőket.

Szó szerint. Mint a lovakat. Megadásig. Nagy tér, előbb, bőség, majd egyre kisebb, míg végül épp annyi, ami egy Férfi mellett van. És működött. Sokan jutottak így boldogságra. Házasságokban, de akár gésaként, vagy háremekben, sőt, rabszolgaként is. … Hoppá. … Régen a Férfiakat is betörték, és nem csak keleten. Katonaként, mesterlegényként, vagy hivatalnokként, de akár zarándokként, és papként, és szerzetesi iskolákban, de az egyetemeken is. Ugyanis nem a szabadság a Boldogság. Egyáltalán. Hanem a Megadás. Csakhogy ez az út ma már „meghaladott”, elítélt és lenézett, mert a szabadság vágyának mámorában növünk fel, „joga” mindenkinek, amivel emberek olyannyira azonosulnak, hogy meghalnak inkább, semhogy feladják. Pedig Tévedés. Az egész. De nem baj, mert így az életünk eseményei törnek mindannyiunkat be. Biztosan, de általában később, és talán fájdalmasabban, mint a régi idők nevelői. Viszont a Helyünkre így is eljutunk. Végül. Mind.

[Balaguer, 200 km – pihenőnapot tartok, jó ez most picit, ruhák száradnak, van itt egy medence, csodás a kilátás, és ezzel az írással is rég adósnak érzem magam.]

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!