Sokan vádolnak engem őskonzervatizmussal, különösen a Nők Lapja Café interjú után, év elején volt ez hangos, joósistvánizmus néven fogalommá is vált, azonban szeretném a figyelmet arra felhívni, hogy nem. Nem vissza akarok menni, nem is gondolom, hogy vissza kéne, egyáltalán. Hanem épp előre. A tudatlan, tehát arrogáns férfi uralma után a magára hagyott, tehát sértett nő erejét is megtapasztalta a világ, és az én állításom nem az, hogy jobb vagy rosszabb egyik vagy másik, sem, hogy választani kéne, épp nem, hanem hogy Van tovább. Egy és Kettő után a Három. Tézis és Antitézis után, Szintézis, az ősi korok szigorú törvényei után a teljes individualizáció káosza jött, és most a világ rendjébe szabad akaratából simuló ember ideje következik. Lényege a Választás, hogy Van választásunk. A régi korokban ez nem volt. A régi ember csak úgy, egyféleképp, csakis a törzsi rend szerint élhetett. Nem döntött magáról, erről, így, amiről most mi igen. Épp az individualizáció nyomán van ez ma így, aminek értéke pontosan ez, hogy az ember felfedezte a választást. Most először Van, így, mert most először opció, össztársadalmi szinten opció az öntörvényűség, ami a zavar oka, de pontosan ez nyitja a továbblépés lehetőségét is meg. Az öntörvényűségből, a káoszból, a magányból tovább. Lépés. Van. Erről írok.
Homo Ludens, a játékos. Ember.
Aki már nem a férfi vágyából indul ki, sem nem a nőéből, sem nem kishitűségből, sem nem biztonságból, és legkevésbé rációból, hanem szigorúan és csakis Lelkesedésből, tehát Ügyből, és bátor, eléggé Bátor ahhoz, hogy e mentén lépve kockáztatni is merjen, amikor annak van ideje, együtt. Ügy, Férfi, Nő. Erről írok. Sőt. Közösség, Férfi, Nő, tehát, mert igazán végül a hasznosulás a Lelkesítő, ami csakis mások által, másoknak, másokkal, tehát csakis Kapcsolódva lehet. A Homo Ludens sosem áll magában, hanem kapcsolódik, folyamatosan, játszik, immár nem önkényesen, hiszen játszani önkényesen, az ÉN szabályai szerint, ha azokat más el nem ismeri, úgy nem lehet, hanem a játék lényege, hogy vannak nálam az önkényemnél nagyobb szabályok, olyannyira, hogy végül eredményes is csak az lehet, aki ezeket felismeri, elfogadja és követi. Nagyon fontos ez. Hogy nincsen játék szabályok nélkül, tehát játékon kívül áll, aki ezeket el nem fogadja, magát a nagyobbnak meg nem adja, bármit is gondol, így tehát aki résztvesz az mind alkalmazkodik, végül, senki nem abszolút király, kifelé minden élet korlátos, csak aki a korlátlanság, tehát igazodásmentesség igényét el tudja engedni, lehet boldog, a szabályok szabadsága tévedés, és mégsem, befelé, alkotásban van a tér, akikért én felelek, ahol ezt vállalom, ott és csakis ott adom a kereteket én, ami másrészt konkrét szolgálat, mint a gyereknevelés, hihetem, hogy bármit tehetek, hogy az Én szabályaim, de abszolút nem, az sem.
Igazodj vagy pusztulj.
A világ rendjéhez Igazodj, vagy magányba pusztulj. A világ rendjéhez, amit konkrét, másik emberek képviselnek, emberi szabályok, igen, és mégis, hozzájuk Igazodj, mert Isten közvetlenül Hozzád a másik emberen keresztül szól, és az érzeten keresztül, amit az kivált. A másik emberhez Igazodj, tehát, az egyetlen nagy választás ez, hogy kihez. Hogy Mit szolgálsz. Az vagy, amit Szolgálsz. Hova adod magad, a magad törvényeinek, önkény, magány, vagy játszol, nagyobbat, együtt, EZ a döntés, a kulcs, az akadály, a beavatás, és aki meglépi, tehát magát megadja, tehát önkényéből áldoz, az élhet. Ez van. Mind választunk végül. Vezetőt, vagy embereket, akikért felelősséget vállalunk, mely esetben az Ügy szelleméhez, amit az emberek állapota fejez ki. Igazodunk. Abszolút. A látszólag szuverén ember igazodik leginkább, szuverenitása kulcsa, hogy érzi, teszi, és vállalja a felelősséget, amivel ez jár.
A Tánc évezrede, számomra ez.
Nem vissza, hanem tovább. Háromra tovább, az egy és a kettő után, hogy tehát egyre többen ismerik és értik mert tapasztalják meg, hogy van nagyobb. A Zene. Amit végül követni szükségszerűen elkerülhetetlen, összhang csak így lehet, funkciónk szerinti Helyükre állni tehát. A zene az Úr. Bizonyos ritmusokat megkövetel, másokat valószínűsít, még másokat csak a nagyon szabadok és bátrak látnak meg benne, mely szabadság immár nem öntörvényűség azonban mégsem, hanem épp igazodás, a Zenéhez, az abban érezhető Feladathoz, és aki E szerint játszani képes lesz Boldog. Én csak ezt mondom. Nem vissza, hanem tovább. Férfi és Nő integrációja a feladat, a kettősséget így meghaladni, nem pedig választani közülük, és ez az integráció csakis így, egy nagyobb, egy harmadik, egy Közös Irány, Ügy, Feladat, Harmónia, Ritmus, Akarat jegyében valósulhat meg, ami a Zene, a folyamat pedig a Játék, amiben marad, igen, a funkciónk, Férfi és Nő más, és marad az akarat is, mert részt akarok venni, mert nekem az jó, de ez az akarat a szabályok, a játék rendje mellett mégis másodlagos helyre szorul, sőt, esik és értődik vissza, az én kis törekvéseim a nagyobb, az Egy Akarat, a Világ, a Környezetem, a Többiek részeként nyernek értelmet, benne állok, mások pedig bennem, szövetségesek és a Társ, bennem, és mégsem, hanem a nagyobban, ők is, aminek csak eszköze vagyok, az ő életükben én, amint az enyémben mások. Homo Ludens, éljen a Játék.
Öröm, ha megosztod!
