Félek.
Valami-valaki szűköl bennem. Vacog. Didereg. … és én, tudom, hogy tévesen, de mégis, ezzel a valakivel azonosulok. Tehát félek. … Miközben tudom, hogy valójában a megfigyelő vagyok. NEM az aki fél. … Mégis. Most épp félek. … Értem, és mégis félek … és figyelek. … Mit tartogat a félelmem? Mire világít rá? Mi rejtőzik a sötétben? Mi a titok? Mi az ajándék? … másképp: Ki fél, Mitől fél, Mért fél? … Mit tanulhatok?
Megvan.
A pici, de hangos ÉN fél. Tehát az a korlátos, komplexusos pattogó ÉN, akinek gyakran tévedem magam. Ő fél. Mégpedig attól fél, hogy Nagyobb vagyok! … Sokkal. … Sokkal, sokkal, SOKKAL nagyobb. … Sokkal nagyobb vagyok, mint amit ma élek, mint amit ma mutatok, mint ami eddig kibontakozott … sőt … alig látszom … épp csak feltűntem, vagy inkább még csak sejlek. .. Derengés. Van. Vagyok. … Pirkadat. … és TUDOM. Tudom, hogy SOKKAL nagyobb vagyok.
Tudom és félek.
Mégmindig. Félek. … ÉN félek attól, aki vagyok. … Nem. Így nem igaz. Hiszen nem tudom. Csak érzem. … a dolgomtól félek. … A tágulástól. A pici hangos ÉN fél, hogy tágul … még mindig azt hiszi, hogy tudnia kell a határait. Tehát fél. ÉN félek, mert tágulok. … Mert nagy vagyok. … Sokkal nagyobb, mint bármi, amivel eddig találkoztam. NAGY árnyék. … és ÉN félek. … mert már képzeltem nagynak magam … és buktam. Nagyot buktam akkor.
Félek.
Félek, hogy megint csak egó. Megint csak ÉN hiszek valamit. … a HATALMAS árnyék … fagyaszt az önteltség csapdájának réme, bizonytalanságot okoz … hogy ezt kell-e csináljam, valóban „digitális államalapítás”-e a Sorsom, erre omen-e a nomen, és tényleg így-e, és valóban ennyire vákuumban-e, és nem lehet-e, hogy súlyosan tévesztek valamit valahol? …
De közben tudom, hogy nincs tévedés. Jól van. Így. Van.
Félek, és így van jól. … Gondolkodom, tehát félek. … jéé. EZ kéne legyen a híres mondás. … hiszen mindez csak gondolat. Mármegint. Az érteni akarásom. Ami a Korlát. Megint. … miközben, mélyen benn tudom, hogy nem valszínű a tévedés. Tudom, hogy okkal törtem nagyot a bizalomkeltéssel, a vonzerővel, a hatalommal, a közösséggel való bánásban. Okkal buktam. Okkal fájt. … TUDOM, hogy a nád ott lesz erős, ahol eltörik. TUDOM, hogy többé ebben nem hibázom. TUDOM, hogy EZ a dolgom.
És mégis. Félek. Most meg HASZNÁLNI félek.
Pedig nyilvánvaló a különbség. … Tíz éve magamnak akartam. Mindent. SAJÁT örömömre, kompenzálni, birtokolni – most szolgálatban vagyok. Közösséget és nagyobbat. Szolgálok. Célja és rendeltetése van. Jó. … Nem csak értem, de igen, benne állok. … és épp EZ a korlát. A nem értem rész remekül megy, de hogy benne állok, azt csak elméletben tudom. Gyakorlatban nem. Nem érvényesítem. … sőt: nagyon nem. … és ezzel épp elvágom magam az élettől, és így nem tudok erősödni, amivel az Ügyet is korlátozom … az Ügyet, amiben állok.
ÉN vagyok az egyedüli korlát.
Gondolkodom, tehát félek. … holott Elég tenni. … Tudom. Elég. … Járni az úton, érzések mentén, játékosan és jókedvvel … ahogy tanácsolom is mindenkinek, évek óta már. Hiszen tudom. … aztán néha feldereng egy gondolat … és kibillenek … a gondolat mindig kiaszkít, megfigyelted? … a gondolat beáll közém és a Valóság közé, mint egy felhő. … és félelem az alapja, az anyaga, mint most is … és megtorpanok, és belém hasít, és fáj. … FÁJ, hogy mennyire korlátozom magam. ÉN. magam. Az sors, a küldetés, az Isteni Rendelés kibontakozását hátráltatom. … Én. … és ez Fáj.
Míg abba nem hagyom – mikor már eléggé fáj. : )
… és eközben egyre jönnek az emberek. Jönnek, néznek, egyesek látnak is, és bátorítanak, segítenek, emelnek, támogatnak. … hogy higgyem már el. Hogy merjek már. Tovább. … de NAGY az árnyék. … az Egóm különállás tévedésének Fala. : ) … és ennek ellenére, jönnek, jöttök, egyre többen, és ennek ellenére vagyok már most Vezető, Serpa, Támasz, Interjúalany, Megtisztelt Vendég, „Világítótóorony” sokaknak … pedig még épp csak tanulom a szárnyaim.
NAGY ez az árnyék.
Miközben persze a Fény is Nagy. Hiszen csak így tud az árnyék is egyre nőni. A FÉNY is egyre erősebb, és egyre gyakrabban látszik a növekvő erő, nyugalom, derű. … A Fény. … látszik, hallatszik, én is tapasztalom. … A Fényt. … Ami NEM belőlem világít, hanem csatornája, eszköze, része vagyok. … Ami Vagyok. … hmm. … már így sem kicsi a mai világ zavaros félhomályában, holott még csak születőben van.
Csudába is. : )
Mintha állandó menekülésben lennék. Aztán valami visszaránt. Nem én. Én. EZT már tudom. De mintha nem nőttem volna még fel, mintha udvari bolondként rejtőznék, csörgősipkában, koldus tállal kéregetve, én, a Trónörökös … holott a király meztelen, sőt, régen meghalt. … Üres a trón, a szívek trónja, kallódik a királyság, és vákuum van, és szív, és tudom is ezt … de mégsem állok ki. Mert félek. … miközben másfelé sem tudok menni, mert elképsztő az ERŐ, ami fókuszban, ITT tart. … MARADOK tehát. Mint pillangó a láng körül. … Vagyok. … Míg bele nem esem, és meg nem értem, hogy Én a Fény Vagyok.
Csudába.
Fel KELL végre vállaljam. Magam. A Sorsom. A harcom. … amit adni tudok, amit adni dolgom, aminek az adására itt vagyok. Persze. Tudom. Azt is tudom, hogy még születek, most, épp, amikor nem érem be beszéddel, hanem akkora már a nyomás, a bleső, hogy változtatok, mint mostanában … .. jó volt most mesélni erről. Erről is mesélni. Vállalni. Kegyelem, hogy elmondhattam. A megosztásal, az írással mindig tovább jutok.
Joós István. Ember.
Fény ÉS Árnyék. Ég ÉS Föld. .. Transzformátor. Csatorna. Világítótorony. Valaki. Senki. .. Ember. .. Igenis sorsunk Nappá válni. .. és akkor, csakis akkor nincs többé árnyék. … Mikor elfogadom végre, mikor megadom magam. … én a Fény Vagyok. .. A hernyó is pillangó. A báb is. .. én is Fény Vagyok. .. Látszólag még úton. De Lényegileg Fény. .. Vagyok. .. amint MINDENKI más is .. miközben, igen, néha megfeledkezem-megfeledkezünk erről.
: )
Öröm, ha megosztod!
