Fantasztikus, hogy mennyi energiát pocsékol az ember arra, hogy érteni próbál, egy kávézóban ülök épp, mellettem két hölgy, hmm, amazon, egy amazon és egy boszorkány beszélget, előző életek, energiagyógyászat, asztrológia, mások és maguk problémái, most épp megvilágosodás és bőség, és magyar nyomorok, szakrális nyelv és szenvedés és test, nem tudom nem hallani, és már periferikus érzékelés által is fáradok az ő nagy érteni akarásuktól, érzem, ahogy szívja az energiám. Ami minimum három okból érdekes. Az egyik, hogy kizárólag az egyik hölgy beszél, a másik csak hallgat, miközben szinte látszik, ahogy az elfogadó, alázatos figyelmébe burkolja a másikat, mennyire ő ad, és nem az, aki beszél, a második, hogy mennyire nem tud a beszélő ezzel betelni, mennyire kielégíthetetlen az igénye, a harmadik, hogy milyen általános, tehát nem csak a beszélgetőpartnerre szorítkozó a hiánya, hogy mennyire szív engem, az én erőmet is, hogy tehát én, aki nem döntöttem arról, hogy neki adni akarok mennyire fáradok már ettől, hogy hallom.

Jó ez most kívülről. Emlékezni.

Hogy mennyire ittam azok szavait egyszer régen, akiket magam előtt járónak éreztem, írásban, ezer oldalakat, személyesen órák erejéig, mennyire kapni Akartam tőlük, hogy a bábba fordulásnak mennyire kihagyhatatlan része ez, és ezzel együtt, hogy ezzel egyidőben más helyzetekben mennyit beszéltem, amikor úgy éreztem, hogy van mit adjak, hogy kötelességem átadni a sok nagyszerű megértésemet. Aztán, ahogy elcsendesedtem később, hogy mennyire megszűntem olvasni. Egy ideje Agatha Christie legfeljebb, és Rejtő, mármint a négy evangelistán kívül. Blogot közben írtam, igen, de abszolút feldolgozó és kicsit sem csevegő célzattal, magam miatt, valamint, hogy mennyire lehetetlen velem egy ideje ezotériáról „beszélgetni”. Végül legutóbb, hogy mennyire ritkulnak az írások is, mennyire abszolút úgy érzem, hogy elmondtam, feldolgoztam… itt ezeken az oldalakon, és a Könyben, hogy egészen egyszerűen nincsen tovább, hogy a „végső megértés” egyszerűen csak ennyi, hogy nem kell érteni.

Nem kell. Nem lehet.

Hogy tehát bizalmatlanság, kishitűség, Rendből való kiszakadtság, önközpontú arrogancia, önimádat csak, míg érteni próbálok. Sőt. Önpusztítás. Önkínzás. Mert önkiszakítás. Mert a Rend Van. És érteni nem lehet. Csakis tapasztalni. Csakis összhangban lenni vele. Ami ritka kegyelmi pillanatokban szavak formájában is megnyilvánulhat, de nem mert értem, éppen nem, hanem pontosan azért, mert nem értem, és nem is próbálom épp érteni, csak félreállok, mint most is épp, vagy amikor a könyv készült, mennyire nem értés, hanem megengedés az élmény. Bízni. Merni. Tenni. Ami időszerű épp, és ebbe persze, hogy a sokat beszélés is belefér, fontos korszak, nem mondtam, hogy ne tedd, hanem épp, hogy bátran és őszintén, ha úgy érzed épp. Szép ez nagyon. Ahogy az is, hogy mennyire nem a könyvekben a bölcsesség, mennyire fölöslegesen aggódott az emberiség azon, hogy az elveszhet, ellenkezőleg, mindenki számára Van, mindenki számára hozzáférhető, de csakis tapasztalati úton, valamint, hogy az ősi hagyományokban mennyire ott áll a Hallgatni is a Bízni, Merni, Tenni után, és mennyire most fedezem még csak fel, hogy ez mit is jelent. :-)

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!