Fontos kérdés érkezett a férfi életről szóló előző írásomhoz, aminek “Térdhajtás Az Út” volt a címe, és ez volt az összefoglalása:
Segítsetek férfiaknak megérteni, hogy MINDKÉT választásuk térdhajtás! Térdet KELL hajtsanak, feltétel nélkül és totálisan egy vezető irányában, vagy térdet KELL hajtsanak, hogy a feléjük helyesen közeledő emberek lábát mossák. A kettő egy!
A kérdés:
“Mit értesz helyes közeledés alatt?”
–
A reakció:
Helyes szerintem az, ami figyelmes. Minél figyelmesebb, annál helyesebb.
Közeledésen túllépve: csinálni bármit csakis helyesen érdemes szerintem, az élet minden területén. Kivéve persze, hogy a helyes nem egy objektív meghatározható mód, hanem egy kibontakozó minőség. Nem tudok helyesen élni. Hanem csak egyre helyesebben tudok élni. Tehát egyre figyelmesebben. A helyes mindig a maximális figyelem, amire egy ember ma képes. “Lokális maximum”. Neki ez helyes. Most. Mert ez a maximum, amire jelenleg képes. Nekem más lenne helyes, és Neked is más lenne. Mert különböző állapotokban vagyunk a tekintetben, hogy figyelni mennyire tudunk – tehát, hogy emberségben hol tartunk. (Tudatszint térkép alább, magyarázó előadás itt.)
Benyomásom, hogy az élet játékának lényege pontosan az, hogy mi helyes.
Helyes célt szolgáló helyes tett: A feladat. … “Jót s jól! Ebben áll a nagy titok.” … Aminek része, hogy helyes okból, és része, hogy helyes módon. Az élet játékának lényege a leghelyesebb okot felfedezni, amiért élnem érdemes, és a leghelyesebb módot, ahogy ezt tennem helyes. Előbbit én ügynek hívom, aminek jellege szerelem, utóbbit pedig funkciónak, aminek jellege szeretet.
A helyünket csak egymással helyesen kapcsolódva találhatjuk meg, ami azonban nem megy magától. Hanem tanulnunk kell hozzá. Magunkról, tehát a világról, a világról, tehát magunkról. Tanulni szenvedés által tudunk. Mert csakis szenvedés hatására változtatunk. A szenvedés oka mindig a saját tetteink, hogy valahol “hibázunk”. Miközben: hiba igazából senkiben soha nincsen, hanem csak tökéletlenség-tudatlanság van. A szenvedés tudatlanság (szűk-önközpontú-idejétmúlt látókör) eredménye. Az ember szükségszerűen magából indul gyermekként ki, a saját örömét keresi, és hosszú idő míg rájön, hogy a legjobb életstratégia (ami nekem is a legtöbb örömöt okozza): mások fejlődését szolgálni. A fejlődés a bennem rejlő potenciál kibontása, tehát a világban megnyilvánítása: ön(át)adás. Ami az élet játéka.
Az élet játékában (mint bármely a jó játékban) szintek vannak. Tetszik vagy sem. Pályáról pályára haladunk. Az ember először magzat, aztán újszülött, majd gyermek, és ezután is csak tudatlan felnőtt először még, aki szükségszerűen használja helytelenül a világot maga körül. Mert magából indul ki. Mert itt tart emberségben, és ez rendben van. Mert még tudatlan. ÉS aztán a helytelen életből tanul. Mert szenved. A szenvedés a világ helytelen használatának eredménye. Mindig. Helytelen, tehát figyelmetlen (értsd: hibásan-magamra figyelő, magamból kiinduló, MERT tudatlan). Archaikus szóval: bűnös.
A bűn végül “csak” annyi, hogy nem rendeltetésszerű módon használjuk a világot: magunkat és másokat. Aminek szenvedés az eredménye. Lelkünkben (kedvetlenség-levertség-borúlátás-depresszió), kapcsolatainkban (düh-vita-magány) és a testünkben (baleset-betegség-csapások).
Tapasztalati alapon álló meggyőződésem, hogy minden rendellenesség forrása rendetlenség – az ok mindig önmagunk és a világ helytelen használata (ami egyazon érme két oldala).
A szenvedés oka, hogy mást akarok, mint ami időszerű-helyes volna. Mert a figyelmem éretlen-tudatlan. Fontos ez számomra nagyon. Hogy az életem csak akkor boldog (azzal arányban boldog), ha helyesen élem. A helyes élet kulcsa figyelem-igazodás-alázat. Mert az egyre helyesebb figyelem által változom-igazodom, és így alázatban növök.
Az alázat önmagam középpontból való kimozgatása, hogy oda az kerül, ami oda való: a Világgal való összhag, sőt a világban rejlő potenciál kibontakozásának szolgálata – “régiesen”: a Teremtő akarata.
Másképp: A boldogság kulcsa az élet oldalán állni.
Az élet teremtő-emelő-túláradó-önzetlen-éltető. Míg ezzel szemben a másik lehetséges oldal, ahogy az ember létezni tud: a saját magam oldalán állni. Ami önközpontúság-önzés-arrogancia, és aminek eredménye szenvedés-magány-pusztulás-pokol. Ez az élményem. Fontos másrészt, hogy ez nem jelenti, hogy az önzés rossz lenne.
Az önzés NEM rossz. Hanem az önzés szükségszerűen A kiindulópont.
Az önzés a “Start” mező az élet játékának tábláján. Mind innen indulunk, mert gyermekként mindannyian szükségszerűen először önközpontúak vagyunk. És aztán a játék nevel, az élet eseményei csiszolnak-formálnak, és így változunk. Értsd: a “hibás” döntésekből fakadó szenvedés által egyre magasabb rendű önzést tanulunk. Mert végül mások szolgálata is önzés csak.
Sokan hiszik, hogy a fejlődés az önzés legyőzéséről szól, hogy a helyes élet az önzés meghaladását jelenti. Szerintem nem.
A helyes élet lényege számomra nem az önzés legyőzése, hanem az identitás tágulása.
Hogy az önképem egyre tágabban érti magát, személyemen túl: társ, család, barátok, tágabb közösség, törzs, nemzet, majd végül minden ember, sőt akár az egész teremtett világ.
Az önzést sosem haladjuk szerintem meg. Hanem csak egyre tágabban értjük magunkat, ami által a szeretet köre, tehát a felelősségvállalásunk tágul.
Amit csinálok, mindig magam miatt csinálom, csak az változik, hogy kinek tartom magam. Egyedi és nagyszerű különálló személynek (a világ közepének), vagy egy közösség tagjának, aki a közösség céljával, tehát valami nála nagyobbal azonosul, így abban részessé válik, és ezért harcolni-kockáztatni-dolgozni hajlandó (cselekvő felelősséget vállal). Az élet játéka erről szól szerintem. Minél tágabb identitás (önmeghatározás) szempontjából tudunk önzők lenni, annál haladóbb a “pálya”, annál nagyobb a Fény, annál nagyszerűbb az élet.
Az emberi út nézőpont evolúció.
Az ÉN nézőpontomból különböző Rész nézőpontokon át az Egész fele tartunk. Lépésről, lépésre. Amik a tudatszintek. A “játékban” célba ugrani nem tudunk, hanem haladni csak fokozatonként lehetséges, szintről szintre – “pályáról” “pályára”. Lásd korszakok az ábrán.
Szép ez azért is, mert a “bűn” mellett a “gonosz” jelenlétére is válasz. A “bűn” és a “gonosz” ugyanis így érthetően elkerülhetetlen. Mert így akkor
A bűn és a gonosz hibás, mert éretlen nézőpont, tehát szűklátókörűség csak, ami a fény hiánya, és nem valódi létező, ahogy az árnyék sem az.
A gonosz tudatlanságunkból fakadó éretlen arroganciánk árnyéka csak. Ami individum (önmaga tudatában lévő különálló személy) mivoltunk szükségszerű eredménye. És részességgel arányban múlik. A bűn lényege csak annyi, hogy a saját akaratunkat hangsúlyozzuk túl, mint bármely gyermek. Bizalom, tehát hiányaink bátor felvállalása helyett elvenni próbálunk, erővel akár. Ami az erőszak.
A gonosz forrása azon arrogancia, hogy gömbbé (tökéletes teremtménnyé, tehát: Istenné) próbál az ember válni, ahelyett, hogy elfogadná, hogy A Gömb (Teremtés) része.
A Gömb-lét kulcsa nem magunkat erőszakkal kiegészíteni, hanem másokkal összekapcsolódni. Amihez a kontúrjainkat kell tudni felvállalni. Többleteket, igen, és hiányokat is. Tehát a tökéletlenségünket. Megbékélni vele. Az ember azt tudja vállalni, amivel békéje van. Amivel valóban békéje van, arra szükségszerűen büszke, tehát derűsen mutatja is. Mert szereti magában. Mindegy, hogy többlet vagy hiány. Amihez hasznos meglátni, hogy a hiány is ÓRIÁSI érték, MERT a magány megoldása a hiány, mert a tökéletlenség vállalása nélkül kapcsolódni-adni-fogadni sem lehet.
Az élet játéka tékozló fiú történet.
Ahol csak egy helyes irány, egy középpont van végül, de előbb át KELL az önközpontú önzésen égjünk, hogy felfedezzük ezt. Ami SOK idő. Másrészt a jó hír, hogy a navigáció egyszerű: nem a széplelkűség vagy a mintákhoz-szabályokhoz ragaszkodás segít, hanem
BÁTRABBAN LEGYÉL ÖNZŐ!
Mit akarsz-vágysz?
MENJ afelé, ami Vonz – VÁLASZD azt, ami Igaz!
Ami időszerű: vonz – ha valami vonz, az azt jelenti, hogy dolgom van vele, mert időszerű. Ezért érzem a vonzást. Mert kell a továbblépéshez. És így, ami számomra MA vonzó: szükségszerűen helyes, mert időszerű, tehát kapcsolódnom KELL hozzá, törekedni az irányába, mert az igaz számomra MOST ez, legyen még oly önző cél is esetleg!
Aki az önző-helytelen-becstelen céljait nem vállalja fel: a poklot nem járja meg, tehát a táguló önzést: a fényt sem találhatja meg.
Ugyanis az átfordulás csakis a pokol legmélyén, a tó alján, az erdő közepén, a vágyak káoszába fulladva lehetséges.
Tehát szabályokhoz ragaszkodva nem.
A szabályok nem tartanak meg, hanem légy a szabállyá magad!
Ami alatt azt értem, hogy az úton haladva az ember azon kapja magát, hogy maga akarja azt, amit a szabályok amúgy elvártak – az élete útján haladó ember idővel a rend megnyilvánulásává lesz – és így a helyes (a renddel összhangban álló) szabályok feleslegessé nem azért válnak, mert az ember lesöpri őket, hanem mert a vágy szűnik meg, hogy másként éljek. Mert már tapasztaltam, hogy az hova vezet.
FIGYELEM! Ez az írás ön- és világismeretben haladó embereknek szól. Ha még nem igaz Rád, hogy már tévedtél el totálisan a saját lelked mélységeiben, akkor a kurzusainkat és a közösségünket ajánlom.
Öröm, ha megosztod!
