Családi fesztivál után tenisz verseny után elvonulás után tábor következett, és nagyon-nagyon erős tapasztalatom, hogy az alázat nyilvánvalóan önzés valójában, mert egészen egyszerűen semmi más nem működik, mint az egyoldalú, kedves és szelíd figyelem, a nyugodt szó, a maximális elfogadás, amire az ember épp képes. Másrészt az is tapasztalatom, hogy ez nagyon fárasztó. Sőt. Távolsággal arányban fárasztó. Az emberi fejlődés korszakos útján vannak hozzám közelebb álló emberek, és sokan nagyon távol. Amiből az utóbbi csoport szinte veszélyes már, mert egészen egyszerűen képtelen bármit befogadni, rám tekintettel lenni, hanem csak a figyelmet használja, mint fuldokló az oxigént, a tény érdekli, hogy válaszolok, de annyira agyban van, annyira erőből, egóból, fejből próbálja a helyzetét megoldani, hogy a mondanivaló maga lehetetlen, hogy hozzá eljusson. Hmm. Az embert a fejéből csakis a legmélyebb pont lendítheti ki, mégpedig a koponya összetörése által, amire egyedül a szenvedés képes, és ezt másoknak nem tudom adni. Hanem ünneplést igen. Dejó. A fejben ragadt embert ünnepelni KELL, hogy nagyszerű vagy és menj, ahogy a fejed gondolja, IGEN, a racionális ez, lépj a vízre ki, TEDD, mert másképp össze ez az arrogáns önközpontúság, hogy de ő ezt Akarja nem törhet. Csakis bukás által. Aminek paradoxona, hogy tehát nem a bölcs tanács kell, mármint az egóját megerősítő ilyenkor a legbölcsebb tanács, biztos tudatában annak, hogy nem fog működni, sőt válságba vezeti, amit mondok, de mégis erre kell lépjen, mert a bukás kifeszültségének tapasztalása még előtte van, és hogy ezt megélhesse ahhoz „rossz” tanácsot kell adjak. Szép ez nagyon. Hogy a „jó” tanácsot csak az abszolút mélypont, a sziklába, tehát Istenbe csapódás után tudják az emberek érteni, mikor a szemük (harmadik?) erre, tehát az alázat útjára, tehát Nagyobb irányába tartó életre megnyílik. Tudni kell tehát „rossz” tanácsot adni, a „jó” élmény érdekében, hogy a másik bukjon. Nagyon kemény ez. Hogy Jézus készen mondta az igazságot el, örök és legnagyobb példa, de az emberiség őt követni még nem tudja, mert a vízen járáshoz bele kell esni előbb, tehát bukni, amihez a „rossz” tanácsok és akár „rossz” tanácsadók világa következik. Ami, visszatérve, nagyon fárasztó. Két napja regenerálódom, fa alatt csendben ülve e pillanatokban is, a Káli medencében itt, olyanokkal körülvéve, akik ezt megengedik. Lenyűgözően fontos a szolgálat, de lenyűgözően fontos az elvonulás is. Ki, el, csak embert ne lássak, hegyre fel. Tudom, hogy kemény. De akkor is. Ne lássak, mert nincs több erőm. Ne kérdezzen, mert nincs több türelmem. Egészen elképesztően kemény az együttérzésből fakadó vágy, a tapasztalat, tudás, tanács átadása és a befogadás lehetetlensége közti szakadék. Sőt. Nem is. Hanem a bizalomhiány a kemény. Hogy emberek jönnek, kérdeznek, de hallgatni arra, amit kapnak, nem mernek. Hanem még négyféleképp kérdezi meg. És én értem, hogy ez nem lehet másképp, mert ő fejben, egóban létezik, és a ráció bármihez talál cáfolatot, de muszáj falakat húzzak, mert ennyi energia nincsen. Szelídség és alázat segít. Szelíden széttárni a kezeimet, hogy én ezt tudom mondani, és ez nem fog változni attól, hogy még háromszor megkérdezed. Alázattal elfordulni utána. Tudva, hogy még nem szenved eléggé, tehát nagyobb szenvedés várja, amin én sehogy nem változtathatok, még ha erővel is parancsolnám a megoldást, helyette lépni nem áll hatalmamban, a vízen ez az ember járni még nem tud, meg nem tarthatom, ha menni is kezd esetleg neki az új létmód bizonyosan megijed, mert még nem sajátja, és akkor beleesik. Nehéz ez. Nehéz, de egyre jobban megy, mert amikor olykor bevonódom, akkor én billenek, és az túl nagy ár ahhoz, hogy megtehessem – a nagyobb jó fontosabb. Üdv a melegvizes dézsából! Ne féljetek.
*
Amikor (a kenyérszaporítás után) mindnyájan ettek és jóllaktak, Jézus mindjárt megparancsolta tanítványainak, hogy szálljanak csónakba, menjenek át előtte a túlsó partra, miközben ő elbocsátja a tömeget. Amint elbocsátotta az embereket, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben beesteledett, és ő ott volt egymagában. A csónak pedig már jó pár stádiumnyira eltávolodott a parttól. Hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt. Éjszaka a negyedik őrváltás idején Jézus elindult feléjük a víz színén járva. Amikor észrevették, azt hitték, hogy kísértet, és rémületükben felkiáltottak. De Jézus azonnal megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” Erre Péter odaszólt neki: „Uram, ha te vagy az, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen!” Ő azt mondta: „Jöjj!” Péter ki is szállt a csónakból, elindult a vízen, és ment Jézus felé. De az erős szél láttán megijedt, és merülni kezdett. Felkiáltott: „Ments meg, Uram!” Jézus nyomban kinyújtotta kezét, megfogta őt, és így szólt hozzá: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Amikor beszálltak a bárkába, a szél elállt. A csónakban levők pedig leborultak előtte, és így szóltak: „Te valóban az Isten Fia vagy!” Akkor átkeltek a tavon, és Genezáret földjénél értek partot. Annak a helynek a lakói felismerték Jézust, hírét vitték az egész környéken. Eléje hoztak minden beteget, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. És akik csak hozzáértek, mind meggyógyultak.
Mt 14,22-36
Öröm, ha megosztod!
