A férfi mozgástere meglehetősen kicsi, végül, ha magammal őszinte vagyok, a megélesem ez, hogy szinte nullával egyenlő, mert a Hely az Ügy a Küldetés, tehát az általam szolgált közösség java és Társ, tehát a bennem lévő, engem támasztó nő által meghatározott belső keretek – az oldalborda így is értendő, hogy szilárd, váz, a gerincem része, aki tartásomat így meghatározza – között minimális a tér. Ennyiből végül nagyon egyszerű a férfi dolga. Bátorság csak, menni arra, amit helyesnek érzek, úgy, ahogy a nő azzal jönni tud, amit a nő személye enged. Ennyi az élet. Nagyszerű ebben, hogy nem enged túlzásokat, egyik irányban sem, mert csak EGYféle létmód működik. A tánc példája alkalmas megint, jól vezetni – siker, boldogság, anyagi javak – totális áramlást, tehát követést jelent, a zene által rajzolt ív és a partner állapota között, ahol sem rángatás sem puhaság eredményes nem lehet. Lenyűgözően könnyű, és lenyűgözően nehéz. Egyszerre az. Lenyűgözően könnyű, ha magam a megérzésekre bízni bátran merem, a zenét hallva, azt követve ha vezetni tudok, tehát se nem erőszakkal se nem töketlenül, és másrészt elképesztően nehéz, mert ehhez a saját akaratot, büszkeséget, hiúságot, Erőt kordában tartani az idő száz százalékban muszáj. Csudába is. A férfinak bár két választása van látszólag – ügy és társ – de ez mégis egy csak valójában, mert a társ ügyhöz érkezik, az ügy társ által tisztul, ami így azt jelenti, hogy helyemen vagy mindkét szempontból vagyok, vagy bizonyosan NEM vagyok egyik szempontból sem. Valószínűtlenül kemény. Ez. Hogy tehát az igazságot a Társról és az Ügyről ki csakis együtt deríthetem, ahol ha bármelyik akad, az bizonyosan a másik helytelensége, bármelyik ha bukik, az a másik csődje IS, amihez tehát a Férfi, végül – fura lesz, de ezt érzem –, fel KELL adja magát, mégpedig teljesen, Király csak az lehet, aki teljesen feladata magát. Muszáj. Mert a két malomkő között csak szorulok, ha keménykedem, míg ezzel szemben ha simulni képes vagyok abból liszt, sőt kenyér, sokakat éltető, a világot gazdagító táplálék lehet. Basszus! NEM derülhet másképp véglegesen ki, nem csak, hogy ő-e a társ, hanem hogy a helyem valóban elfoglaltam-e, hanem csakis együtt, és csakis a TELJES odaadás által. Mu-száj. Sőt kitartani ebben, mert csakis miután az ember magát teljesen megadta derül ki, hogy valóban jó-e a liszt, ehető-e a kenyér, a kövek közé az akaratom kavicsait szórva bizonyosan nem, hanem úgy a rendszert akasztom csak, mely esetben hiába imádom egyik vagy másik követ – a munkám vagy a nőt – az igazság arról, hogy a helyemet valóban elfoglaltam-e ki nem derülhet. Hanem csakis magam teljesen feladva. Ennek eredményét figyelve. Ha a Hivatasom igényei és a Nő lehetőségei közé a totális kockázatot bátran vállalva végre teljesen simulok, annak két kimenetele lehet csak: teljes csőd vagy világot építő siker. Előbbi a harcos korszak vége, utóbbi a király születése.

Hogy nőknél hogyan van, hallom a kérdést. Ugyanígy. Csak nekik kívül, ahol férfinak a hivatás, a nőknek kívül a férfi személyisége van, annak pillanatnyi igényei és állapota, belül pedig a megérzései. Érdekes ez. Hogy férfinak kívül vannak a megérzések, az Ügy, ami szerinte helyes, az Ég felé törekvése folyamatos, míg a nőnek belül a megérzések, a Mód, ahogy szerinte szabad, a Földön így tart. Hmm. A sikerhez mindkettő kell, nem megy egymás nélkül. Menny és föld között kifeszítve, vagyunk, egymáson így csiszolódva, ÉS mindez végül csakis figyelmen múlik. Ha a magam önző kis vágyai helyett a megérzéseimre és a nőre figyelni tudok, akkor működik. Nőknek ugyanígy, megérzésekre és a férfira figyelve működik, saját vágyak, saját akarat, saját önkény helyett, itt és most, bátran, pillanatról pillanatra lépdelve. Szép ez nagyon. Hogy a külön identitás a malomkövek között valóságosan és szükségszerűen őrlődik fel, az élet leglényege ez, hogy külön akarat, saját vágyak kell bennünk lisztté őrlődjenek, aminek a megérzésekbe, tehát Istenbe vetett hit és a társamba fektetett bizalom az egyetlen lehetséges alapja, a vágyott siker és boldogság igenis elérhető, de csakis így, a saját fejünkből közösségbe érkezve, ahol kenyér kell legyél. Idő, igen. Idő és kitartó munka. De megígérem, hogy megéri. Előadások erről csütörtökön.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!