Igen. A férfi nem képes tökéletes szeretetre. A kérdés nem is ez. Hanem hogy el tudod-e fogadni ezt? Itt vagyok például én… Fontos a nő boldogsága. Nekem. De nem a legfontosabb. Változatlanul nem az. Hanem a legfontosabb nekem, hogy az élet működjék, annak hasznos részese lehessek, a saját értékemet tapasztalva és a rendet így gazdagítva, és szeretni, úgy igazán szeretni csakis ebben az állapotomban tudok. Amikor működünk. Amikor tehát a zenét jól hallom, helyesen vezetek – se nem mulyán, se nem rángatva – és a nő figyelemmel követ. Három állításból kettő rám vonatkozik az előző mondatban, érzem, sőt tudom a felelősségemet, de mégis hajlamos vagyok a nővel, tehát az odalbordámmal türelmetlen lenni, tehát rángatni őt, amikor ketten épp akadunk. Hmm. Hasznos a kép, mert valóban így van: magammal vagyok rajta keresztül is türelmetlen. Hogy külön személyiség, az zavar meg, mert így a szubjektív élményem, hogy van itt még valaki, tehát nem én vagyok felelős, hanem Ő akad velem. Mindig ez. Tehát szinte sosem, hogy nem jól hallom a zenét vagy nem jól követem azt vagy nem jól vezetem őt, tehát NEM, hogy én helytelenül figyelnék. Holott az szükségszerűen igaz. Én figyelek “helytelenül”, én nem vagyok eléggé jelen, kettőnk akadása bizonyosan jelenti ezt IS, mert amikor igen, akkor követni is könnyű. Hasznos az oldalborda kép, mert a türelmetlenség értelmetlenségét is jól mutatja. Haragudni? Rá, aki bennem van? Ugyan! Másrészt ez nem egyszerű. Részemként szeretni a feszülés pillanataiban, amikor bukdácsolunk épp, elfogadni, hogy nem követ tökéletesen, megengedni, hogy tehát én nem vezetek tökéletesen, sőt a bordámra estem, neki ezért fáj – nekem nagyon nehéz. Ugyanis tökéletességre vágyom, ami a végső emberi vágy végül, bárhogy is hívod, Istent elérni, belső béke vagy Buddha-természet, ugyanazt jelenti mind, és az élettel vagy a nővel való akadás – ami általában ráadásul: is – a tökéletlenség tényét hozza szembe, amivel szemben a tökéletesedés iráni vágy olyan alapvetően erős, ezt érzem, hogy azt megengedni képtelen vagyok, tehát, bevallom, szeretni én magamtól igenis csak feltételesen tudok. Azzal arányban, amennyire működünk. Sőt. Nem csak Téged, de valójában magamat, Istent és a világot általában is. Feltételesen szeretem. Kemény. Ezért térek konfliktusok esetén a munkához azonnal vissza, mert a saját hasznom, tehát értékem, tehát hogy teljesen tökéletlen azért mégsem vagyok így tapasztalhatom saját élményként meg, legjobban ez nyugatat. Ha dolgozom. A billenés pillanatai után azonnal dolgozom. Hmm. Hogy egy ember magával rendben mennyire van, talán ezen is mérhető, hogy munkában mennyire megszállott. Aki nagyon, az nincs rendben. Amiben másrészt persze, hogy nem a semmittevés a csúcs, hanem az másik szélsőség csak, a totális megfutamodás, hanem az igazi szeretet a csúcs, ami cselekvő, tehát munkás, de közben mégsem feszül. Mármint valamennyire, olykor igen, mert marad ember, de egyre kevésbé. Békesség, mondja Jézus, és igen, békesség a végső gyümölcs, ahol én ritkán járok még. De olykor már igen. Főként feltételekkel. Olykor már feltételek nélkül, de az valahogy nem belőlem fakad, hanem kegselem sokkal inkább, mert olyankor részesnek érzem magam. Csudába is! Az igazi szeretet feltételes, ami számunkra ma “normálisan” elérhető, tökéletes csak kegyelmi pillanatokban. Az emberi szeretet feltételes. Általában még a szülői is, hiszen az ÉN gyermekem. Hogy nem értesz egyet? Felháborító? Mondhatod. Hogy az ilyen minek ír, pláne nyilvánosan, kétes példa, rossz ember, és hogy hogyan hirdethetek ilyet, de én ma úgy érzem, hogy ez elég. A feltételes, amire magamtól képes vagyok. Elég. Senki nem jó, csak az Isten, valódi élmény ez most nekem, hogy a belőlem fakadó szeretet szükségszerűen tökéletlen, amit fontos elfogadni, tehát kimondani is. Hogy miért? Alapvető változást nem érzek, maradok esendő, ember, tökéletlen, de a megengedésem, a békességem nőtt. A kimondás által. Hogy Szabad, sőt elég emberként szeressek, tehát olykor nem. Ami által a tökéletesség iránti vágy folyamatos erőszaka, a magam iránt folyamatosan támasztott könyörtelen elvárás prése mintha enyhülne, bennem, és ettől ugyanezt a Világnak és a Nőnek megengedni ha jobban tudom, az mégis nagy lépés, mert hasznos, tehát sikeres, tehát boldog csakis a kapcsolódásaink által lehetünk, amihez mások elfogadása alapvető, amihez a saját tökéletlenségünk beismerése talán épp legfontosabb.

[A pillangó, igen, az én lábamon ült, tegnap délután, előadás pedig csütörtökön, minderről is, békességgel várlak!]

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!