Mintha egész életemben erre készültem volna. Érdekes élmény ez most, a 40. születésnapom előestéjén, nagyon. Nem egyszerűen csak erre az Útra, erre a Feladatra, de konkértan a holnapi napra, a holnapi Állomásra is. Volt már néhány ilyen, és bizonyára lesz még, de most itt állok épp, ez előestén, megtettem, amit tudtam, és megvan az eredmény, szinte minden kész, esemény este 6-kor, változtatni már alig, már csak apróságokon tudok, tehát állok, ülök itt, nagyon-nagyon fáradtan, konkrét tehetetlenségben és – végre – gyönyörködöm. Mindabban, ami elkészült, ami egyetlen napra fókuszálódva beérik/érkezik/megmutatozik holnap. Új korszak. Vicc, hogy mennyire rég látszik az Irány, de mennyire nem volt elég látni. Menniyre TENNI kellett hozzá. Dönteni, formálni, befektetni. Mennyire nem voltak elegek szavak. Hanem Választások, Tettek, Felelősségvállalás. Kellettek. És tévedések, és hibák, és tökéletelenség. Közhely, persze, de nem is akarok semmit mondani, csak pötyögök itt, mert megszoktam, hogy intenzív élményeket írásban dolgozok fel. És ez most kemény. NAGYON kemény. Hogy mi minden érett be, hogy mennyire ELKÉPESZTŐEN SOK segítség érkezett hozzá, égi és földi, tehát emberek és kegyelem, mennyire nélkülözhetetlen volt mindez, de mennyire magától értetődő mégis. Talán mert amúgy sem felfogható. Igen. Felfoghatatlan. Ezaz. Ésszel egyszerűen nem felfogható. Megvan. EZ a téma. A Hála már ismerős élmény, de ez valahogy most annál is nagyobb. Sokkal. A felfoghatatlan, a racionálison messze túl, hmm, vagy talán abból kilépve azonnal, ahová az ember itt ér-kezik. Szó szerint. Hálán túl a Hasznosulás. Dicsőség. Tettek által Dicsőítés. Ami semmiféle készséget nem jelent. Legkevésbé sem. ÉPP nem. Hanem épp emberséget, esendőséget ÉS ennek ellenére-t jelent. Tehát, hogy ENNEK ELLENÉRE, tehát minden bénaságom, kishitűségem, arroganciám, félelmem, bukásom, tévedésem, képmutatásom, önbecsapásom és hazugságom ELLENÉRE történik ez az egész. NEM mert tökéletes vagyok, hanem mert a totális tökéletlenségemmel mertem teljes súlyommal beleállni. A NEM készség diadala ez. Abszolút. Bárkinek, bármilyennek is látsz, vélsz, hiszel, az esendőség szobrát lehetne rólam egyedül megformázni, mint sokan tudjátok, ezért az „ember” a nevem után, és ENNEK ELLENÉRE történik most mindez. Végül / végre. MERT elindultam. MERT döntöttem, kockáztattam, beleálltam. Valamibe. TEHÁT mert megalkudtam. VÉGÜL ezért, mert a tökéletesség dédelgetett eszméit elengedve a Tettek mezejére úgy léptem, ahogy lehetett, tehát a NEM eszményi, mármint NEM a „fejben elgondoltam, hogy milyen is kéne legyen” körülmények között. Tehát „megalkudva”. Mert csakis így tudtam indulni, a realitást végül választva, ÉS ennek az eredménye minden. Ami persze, hogy „úgy tökéletes, ahogy van”, de most nem ez a lényeg, hanem, hogy a tökéletlenség, a saját és másokban fellelhető esendőség, és „bénaság”, tehát emberség elfogadása, sőt választása volt a kulcs. Ettől léptem tovább. Megérzések mentén. Így vágtam bele, ami külön döbbenet, ez is CSODA, hogy NEM TUDOM, hogy mibe. Lelkesít, azt Tudom. Hogy Jó Irány, azt is. Valamint, hogy másokat is Vonz, hogy többen, nagyszerű emberekkel együtt fedezzük fel, megyünk, mehetek, mert részt vesznek, választanak, segítenek – mindezt tudom. De hogy mindabból, amit ma velük együtt adva bemutatok, meghirdetek, kiteszek konkrétan mi és konkrétan hogyan működik majd, arról fogalmam sincs. Hitem van csak. És EZ a csoda kulcsa. Az esendőség és a fogalmam sincs ellenére beletenni az Erőt, vállalni a Kockázatot, nekiindulni a Feladatnak. Így érzem most. És igen. Büszke vagyok erre. Az esendőség diadala a 40. születésnapom, bármi is következik, és ez nagyszerű érzés. Ahogy büszkének lenni is. És ezt megosztani is. Hála, hogy itt vagy velem! :-)
Öröm, ha megosztod!
