Együgyű. Soká hittem, hogy az emberi létezés csúcsa, ez, ami többé nem meghaladható, és a napokban, évzáró élményként lett világos, hogy mégsem. Mert a létezés csúcsa nem az együgyű, hanem az egyén. Nagyon kemény ez…
Hogy milyen óriási a különbség.
Az együgyű saját nagyszerűségét áldozza egy nagyobb cél érdekében, ÉS ennek nagyon is tudatában van. Hősnek éli magát meg. Aki a számára érthető legméltóbb cél oltárán az életet áldozza – lássátok emberek, milyen fantasztikus vagyok.
Míg az egyén a dolgát teszi “csak”. És ettől király. Nem mert magát annak gondolja. Hanem mert mások annak látják, és kezelik. Az egyén lényege, hogy nem gondolkodik. Magáról, a világról, semmiről… hanem cselekszik. Amit épp kell.
Ezt jelenti az akarat feladása. És ezért pontatlan ez a megfogalmazás is, mert igazából nem feladás történik. Hanem az ember teljes személyisége áll félre, hal meg, tagozódik be. És az Egy Én, a Vagyok marad. Benne az Egy Én cselekszik.
Amiben a lényeg számomra most – meghatározó tapasztatom idén –, hogy ez nem tanulható, és nem is gyakorolható, hanem csak történik az emberrel. Olykor. Pillanatokra. Amik egyre gyakoribbak. Részesség után Egy-ség. Kegyelmi ajándék.
Másképp: ha fel AKAROM az akaratomat adni, az egó projekt, amitől mélyebbre süllyedek, kibillenek. Míg ezzel szemben ha “csak” jól vagyok, akkor “meglepnek” a tettek, amik tisztább és igazabb helyről indulnak, mint amire én képes vagyok.
Sokat merengtem régen, hogy Jézus mit tenne, és persze hogy nem voltam rá képes. Mostanában nagyon ritka ez a gondolat. Helyette tett van és béke. Az idő nagy részében. Spontán tett, béke és derű. Nomeg billenések sora is, persze.
Változásban vagyok. Évek óta már. És mintha mostanában helyeződne át a súlypontom az új lábra. Érdekes ez nagyon. Hogy valóságosan igaz, hogy Az Ember mi együtt vagyunk, mi együtt tudunk lenni, más mód erre nincsen.
Vetkőzés volt a kulcs. Amihez persze öltöznöm kellett előbb. Az egóm nagyszerűségét öltöztetni. A fontosságom hitét. Hogy aztán előbb fel akarjam ezt ajánlani, és utána ténylegesen fel is adjam. Amit most ez a “megfeledkezés” követ.
Vetkőzni kell. Férfinak a lelkét, nőnek a testét. Sztriptíz A Feladat. Valóságosan és szó szerint. Amit az ember magából félt. Kitenni-levetni-vállalni-mutatni-adni. Azt. Míg belehal, és utána többé már nem kell vetkőzzék. Hanem a létével vetkőztet.
Király az ábrán ez az általam látott legutolsó korszak, és most értettem meg, hogy ez nem azt jelenti, hogy ÉN király leszek. Meg Te, meg Ő… sok kicsi király. Nem. Hanem a Király Van – Egy Király Van. Nem én leszek Király, hanem Ő lesz én.
Ezt jelenti, hogy Egyén. Egy Én. Ténylegesen. A király Jézusban áll, mert a király Jézus. Az király, akin keresztül Jézus cselekszik. És ezután se kérdés, se dilemma, se félelem többé nincsen. Amint a Király Beköltözik, a kicsi én fokozatosan oldódik.
Szép ez nagyon. Kivéve, hogy az “amint” sem pontos. Mert összehangolódás ez sokkal inkább, ami eleinte csak pillanatokra megy. És így fokozatosan kopik csak ki a bizonytalanság és a félelem. Fokozatosan, lassan, óvatosan adjuk magunkat át, szűnünk meg individuum lenni, leszünk Az Akarat eszköze, tehát a Teremtő keze.
Az ember végül Jézus.
Nem külön külön. Hanem mi mind, együtt. EZ a végső, ameddig én ma ellátok.