Egy kis karácsonyi hangulat, szeretettel, remélem, Nálatok is csodásan telt!
… hmm. Szeretem a “romokat” fényképezni. Érdekes ez. Évekig zavart a nagy papírfogyasztásunk, hogy pillanatokat szerepel csak és máris az enyészeté, és idén csodálkoztam rá, hogy de hiszen ez velünk, velem sincsen másképp. Pillanatokat szereplek csak, e nagyszerű színpadon, és ahogy a papírral a legjobb, mi történhet, ha a lehető legjobban hasznosulhat a rendelkezésre álló szűkös percekben, úgy velem is ugyanez a helyzet. Nagy dolog ez. A legnagyobb. Ez. Ennyi. Hogy muszáj hasznosulni. Nekem. Magam miatt. Neked. Neki. Mindannyiunknak. És hogy egészen egyszerűen nincsen erre alkalmasabb mód, mint amire való vagyok. Amiben nem csak az fontos, hogy a rendeltetésem mi. Nagyon fontos az, a Funkció, a Hely, de más is van. A kéz, aki Rendez. Papír esetében ez én vagyok, az ember, aki elrendez, csomagolásként, a pillanat legnagyobb boldogságát szolgálni, és CSAKIS így valósulhat a Hasznosulás meg, hogy a papír engedi, az ember pedig rendez. Nagyon fontos ez. A papír megadása ÉS az ember akarata. Együtt. Én ÉS a nagyobb. Együtt. Ember esetében picit összetettebb, de a Lényeg ugyanez. Én ÉS a Nagyobb. A nagyobb Akarat, Terv, időszerűség számomra beláthatatlan szándékával összhangban, annak magam megadva hasznosulhatok csak jól. Ideig, óráig, évekig, de az mindegy. Ahogy a papír létének koronázása a szenteste, még ha pillanatokra szerepel is csak, ugyanúgy nincs velem sem másképp. A szenteste, a szentség a koronázásom, sőt szentelődésem.
Ha, amint meg és beengedem.
A nagyobbat, aki a Legkisebb. Paradoxon. A világon a legnagyobb az Egy, az Akarat, és mégis újszülött, apró, gyenge, kiszolgáltatott sokunkban A Hang. Még. A Fény, az Új, a Rend, a Nagyobb, az Irány, a Tennivaló, és pontosan EZ a karácsony titka, a megváltó születése, a boldogság kulcsa. Belül. Mindannyiunkban. A legkisebb és leghalkabb Nagyságát magamban megengedni.
Öröm, ha megosztod!
