A mélypont, hogy milyen, elértem-e, honnan tudhatom, kérdezik tőlem gyakran. Tapasztalatom, hogy ahol már nincsen több út, többé, ahol már nem választhatok, ahol már nincs miből, ahol a kérdés is elmúlik, na az a mélypont. Ahol Lépek. Dilemmáim tartanak vissza, okozzák a szenvedésem, hogy dönteni, magam az újnak, az időszerűnek, az elengedésnek megadni képtelen vagyok, ezért szenvedek, mert tudni akarok, mert ragaszkodom, és a mélypont kegyelme a nyomás, a kilátástalanság, az egyértelműség, mert vagy nincsen több lehetőség többé, vagy egyszerűen csak muszáj Lépni. A Bizalom a szenvedés ajándéka. Ezért az. Mert mélypontot követő Lépés nyomán új tapasztalatok érnek, és a tapasztalatok mindig jók, a félelmek sosem indokoltak, és így minden mélypont által erősödöm abban, hogy talán, igen, mégis Bízhatok. Fontos ez. A Bizalom. Férfi, de Nő alapja is. Ez. Bízni a nálam Nagyobban. Rend. Van. Értem van. Amit azonban tapasztalni kell, a mélypont sötétségén át vezet az út a Bizalomhoz, magamban is csak ezzel arányban tudok, és a másikban is ezt látom, ha Látom, Szövetséges vagy Társ, mindegy, sosem a szavak a lényeg. Csoda ez. A Bizalom. Öröm. Sőt, függést okoz. Mert, aki Bízik, az Hisz, tehát Remél, tehát kiárad, és Adja, amit tud, figyelemmel, talán óvatosan eleinte, de adja, mert muszáj, mert neki magának jó, mert már tapasztalta, hogy jó, és ennek eredménye van, mindig van, és így egyre nő a Bizalom is, az Erő tehát, mert nincs nagyobb élmény, mint Benne állni, Részesnek lenni, aminek egyetlen módja, hogy Hittel építek, Ügyet, a Helyemen, Funkcióm szerint, Férfiként, vagy, igen, az erőmhöz illő Férfit, Hittel támasztok, ami a Nő Dolga és Ügye.