Az identitásom forrása az aktivitásom, cselekvés, tapasztalás, ezért nagyon nehéz a nemcselekvés időszakait megéljem, ami viszont periodikusan érkezik, újra és újra, amikor időszerű. Érték, mikor érkezik. Sőt. Nagyon fontos hagynom, megélnem, mert a nemcselekvés az alapja a megújulásnak, a következő időszaknak tehát. Izgalmas ez. Minél tovább bírok nem cselekedni, annál mélyebbre jutok, merülök, olvadok a Vagyok állapotba, tehát annál melyebbről cselekszem, mikor újra cselekedni kezdek, annál tisztábban, annál nagyobb erővel. Csodaszép ez, hogy minél több levegőt engedek ki, annál több bennem a Tér, annál többet tudok utána beszívni. Másrészt nehéz. Mármint megengedni ezt. A kifújást, az olvadást, a Semmit. Mert eközben pillanatról pillanatra oszlom fel, leszek szó szerint értelmetlenné, szubjektív, a magamat tükröződések, tehát aktivitásom hatásai alapján azonosító identitásom, a racionális tudatom számára, és az sikít és ellenáll, hogy ne tegyem a Semmit, nem tehetem – de mégis. Kell. Időnként. Kilégzés, ernyedés, Semmi Tevés. Is. Fontos.
Másészt nehéz.
Mert folyamatos a kísértés a Valamire. Majdnem jó Irányok. Tudom, hogy nem, de majdnem. És „csinálni kéne már valamit”, és „kéne a pénz”, és „nem jó egyedül aludni”, dolgozik ez, és nagyon, nagyon néhéz ilyenkor megállni, hogy egy majdnem Jó Irány mentén tovabb lépjek, konkrét fájdalom, konkrét erőfeszítés a Teret fenntartani, nem megalkudni, sőt, cselekvés helyett kifújni, még többet, elengedni, félelmekkel szembe, nehéz. Bevárni, amivel Valóban nyugalmam Van. Nehéz. És külön nehéz magam nem ostorozni közben, fontos ez is. Hogy Semmit Tenni nem lustaság, sőt, ellenkezőleg, a lustaság megfutamodás, frusztrált depresszió, fej a homokban, elzárkózás, kompenzáció, ismétlődő körök, vízen sodródó, ide oda verődő tutaj, míg a Semmit Tevés épp szembenézés, úszó ember, aki levegőt vesz, beszív, passzív, kapcsolódik a két erőfeszítést igénylő aktív, tehát elhatárolt ciklus között, amihez nagy, nagy bátorság kell, hiszen süllyed, addig is, míg nem mozog, az ösztön a mozgást erőltetné, és mégsem, nem annak van az ideje épp, még nem, hanem kell az összehúzódás, tovább, hogy abból Valódi, az Időszerű aktivitás kipattanhasson. Nehéz.
Nehéz megengedni magamnak.
Mert az értékemet, az értekes vagyok érzetemet, a szubjektív „létemet” veszélyeztetem. A Semmi Tevése általa. Hiszen, kérdezi a ráció, hogyan lehetne valaki értekes, aki semmit tesz épp. És mégis. Értekes vagyok. Akkor is. Sőt, nagyon. Mert elengedhetetlen a Semmi Tevés, ugyanis csak így, csakis ezeken a Semmi, ezeken a Tér ciklusokon keresztül léphetek tovább, a tegnap időszerűből a ma időszerűbe, munka, párkapcsolat, világkép, bármilyen és minden téren, csakis így újulhatok meg, sőt, konkrétan megfiataodhatok, evolúciós ugrás, ha meg merem magam adni a nemcslekvés látszólagos értelmetlenségének, a Semminek, a látszólagos káoszanak, ami soha nem az, persze, hogy nem, hanem épp Tökéletes Rend, ami azonban felfoghatatlanul nagyobb, és mivel nagyobb így értelmezhetetlen az értelmezni próbáló tudhatom számára. Nehéz ez. Nekem a legnehezebb most épp. Holott tudom, mert már tapasztaltam, hogy alul, tehát a Béke, Összekapcsoltság, a totális Erő és Bizalom totálisan irracionális birodalmában Vár AZ Érzet, a következő Lépés, nyilvánvalóan, készen, hiszen minden okkal történt, minden, ami eddig elhozott, Van tovább – azonban nem juthatok le a Válaszhoz, amíg le akarok jutni, nem érthetem el, amíg nyújtózom, amíg meg Akarom kapni, el Akarom érni … hmm …
Nem lehet elérni azt, ami Van.
Nem lehet, rációval, akarással, nem, mert a Van túl van a ráción, kicsinységem szándékain. Nagyobb. Ami Van abban csak Lenni lehet. Igen. EZ a Lényeg. A nemcselekvés, pontosabban a nemakarás Lényege, hogy azzal arányban csak Vagyok, és így, eközben, ezáltal BeleRendeződöm … tehát … egységbe kerülök azzal, ami Van, és így, ezért Jelenik Meg bennem Is. Nyilvánvalóan. Bennem Van, ami Van, amint én Benne Vagyok. Amint összhangban vagyok. Amint Vagyok. Válaszok érkeznek akkor. Nyilvánvaló, Fenylő Irány, Lépés, Út, Azonnal. Minden időszerű válasz, tennivaló, legyen az munka, párkapcsolat, megélhetés, bármi. Azonnal megjelenik. Amint nem feszülök, amint nem erőlködöm, amint nem rohangálok fűhöz, fához, jóskönyvhöz tanácsért, hogy a helyzetemet értelmezni segítsenek. Semmit Tenni fontos. Tehát nem akarva tenni, hanem Lenni, csakúgy, cél nélkül, pl. egyszerűen csak biciklizni vagy kirándulni menni, de minden jó krimi, és minden játék és minden zarándoklat lényege is ez, kilépni a mindennapokból, magunk mögött hagyni, és Tenni a Semmit, picit, nincs más Út a Fénybe, viszont bizonyosan megjelenik, emberek, találkozások, ötletek, száz százalék bizonyossággal érkeznek annak, aki mer. Semmit. Tenni. Picit. Igen. Akár „munkaidőben” is. Akkor leginkább.
Lábjegyzet.
Nem szoktam lábjegyzetet írni, de ez most kívánkozik. Ide. Hogy a fenti írás a nemcselekvés időszakáról szól, ami jellemzően Rövid, periodikusan váltja a cselekvés időszaka. Sokakat látok nemcselekvésnek, sőt megvilágosodottságnak vélni azt, hogy nem vesznek részt az életükben, évekig akár, ahogy én is tettem, hanem csak sodródnak, mint a fent emelített tutaj. Azonban cselekdni is kell, megtenni a magamét, sőt, felvállalni, erőt kifejteni, mintha csak rajtam múlna, miközben tudom, hogy pedig nem, hogy sokkal nagyobb Hatalmak kegyelme, sőt, természete a Rend, ami körülvesz, de cselekedni mégis, a magam helyére beállva, úszni, tehát húzni a karral, a belégzés után, aminek idejét, az aktivitás idejét onnan tudhatom, hogy, történik. :) Nem kell tudjam, gondolkodnom is felesleges rajta, hanem megengedni a Semmit Tevést, míg, egyszerre, jéé, valami (Férfi) / valaki (Nő) foglalkoztatni kezd, sőt, bizserget, és mozgat, és felkelt álmomból és lázasan írok az ágy szélén, majd egy poton megjelenik a cselekvés, mert már nem tudom nem tenni, tehát, ekkor, választásom sincs, megadom magam és az aktivitás indul, és kibomlik, szinte magától, mint érett gyümölcs a fáról, leválik rólam, és Él, tovább, hullám a vizen, a kőtől immár független, látszólag, de mégsem, hiszen Én, Vagyok, ez az Egész.
: )
Öröm, ha megosztod!
