Nagyboldogasszony napja van, ami házasságkötésünk napja is egyben. Véletlen? Nem. Szándékkal tűztem az eseményt mára, mert valami egészen elképesztően magasztos történik itt, évről évre, újra és újra, főünnep, az utolsó amivel kapcsolatban vonakodásom még volt, aminek misztériumába saját élmény által mélyebben hatolni ezért akartam. És megvan. Ma, most lett meg. Nagyboldogasszony, és, igen, a házasság a totális önátadás által való értelem nyerés, az ön-fel-adás, tehát a szolgálat ünnepe, ami – nekem így tűnik – az egyedüli út a boldogságba. Hogy az Isten tekintetre méltat. Sőt, ez magában kevés, a boldogság valódi kulcsa az odaadás, hogy tehát az ember Isten tekintetét szabad döntésével viszonozza az által, hogy

a Teremtést gazdagító Helyét a világban önként elfoglalja.

Ami tehát nem egymásról szól, a döntés, nem elsősorban, a házasság nem rólunk szól, hanem a Nagyobb hívását viszonozva állunk szolgálatba, mert így lehet a férfi valóban ház-as, hogy előbb országot választ, ahol a háza majdan áll, tehát Ügyet, választ, és Munkára ezért szenteli magát, Társsal oldalán, a Hívást ezzel a látszólag kettős, de valójában egyetlen aktussal fogadva el. Hely és Társ. Egy. Értve ez alatt, hogy a Társam végül a világot Cselekvés által gyarapító Lelkesedéshez érkezett, egyrészt, és másrészt a Cselekvő Lelkesedés a Társ által is egyértelműsödött, véglegesült, erősödött meg. Egyidőben történik e kettő, már ha a Küldetést, tehát a Dolgunkat, tehát a bizonytalant Bizalommal választani merjük, mert az Út nagy paradoxona, hogy egyszerre egyértelmű és óriási kockázatokkal terhes, amit minden magyarázat ellenére sem teljesen értünk, hanem aminek megadni tudjuk csak magunkat, annak ellenére, hogy bizonyosan futamodnánk meg, ha csak gondolkodnánk rajta.

Így érkezett Máriához a gyermek, így fogadta Jézus a kelyhet, és így vagyok én is a házassággal.

Totális nyugalmam van benne, és ezzel egyidőben maximális nyugtalanságom is, mert az Ügy Lelkesít, az Út Hív, a Társ Megnyugtat, képesnek érzem magunkat a Feladatra, de közben olyan végtelenül esendő is vagyok. Napi szinten. Folyamatosan. Hisztis, durcás, önző, oly gyakran: gyermek. És Férfi közben mégis. Joós István, ember, akinek küldetésem Van, ugyanis saját élményem, hogy Hely és Hasznosulás és Boldogság lehetséges, sőt bárki számára elérhető, aki megérzései mentén, Lelkesedése felé, félelmei ellenére lépni újra és újra mer, mely okból ebben másoknak segíteni törekszem, küldetésem ez, hogy minél több ember, minél kisebb szenvedéssel érhessen a saját Helyéhez, tehát Közösségéhez, tehát Szolgálatához, tehát Boldogságához el, ami igenis mindenkit vár. Ügyem, Dolgom, Harcom. Boldogulást tanítani. Amire e Nővel közösen adom ma fejem, szó szerint és átvitt értelemben is, egy évvel ezelőtti döntés pecsételődik hivatalosan is meg, amiben lenyűgözően fontos számomra, hogy a kettő nincs külön, hanem élményem szerint Ügy és Társ, Küldetés és Segítség,

a nagyobb Akarat és a Nő: Egy.

Egyszerre választom tehát őket, magam a Teremtő Atya fix pontjára a Társ súlyával akasztva, ami így az életemnek is totális egyértelműséget ad. Hiszen akkor az egyenes vagyok. Megvan az egy fix pont, Irányt az Ügy biztosít, mint hajónak a jól beállított kormány, Lekesedés szele röpít, a Társ pedig kiegyensúlyoz, szinte tőkesúly gyanánt, ami által a haladás módját határozza megnyugtató bizonyossággal meg, és így az egyedüli fennmaradó kihívás a mindennapok. Tenni a dolgom. Hullámok közepette is. A lelkesedés fénye a fókuszomat tartja, szóródás többé nem komoly veszély, egységünk pedig a túlzó billenésektől óv hathatósan meg. És kész. Irány és mód adott, nekem csak haladni kell, az önátadást, tehát a kapcsolatot, tehát a magam helyén ellátott szolgálatot pillanatról pillanatra gyakorolva, amire Isten és Angika segedelmével képes is vagyok. Hálásan köszönöm!

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!

Isten hozott.

Az új bejegyzések tagoknak látszanak csak, de a hét legjobb írását nyilvánosan is megosztom + Facebook oldalamon videók folyamatosak. Bővebben a rendszer okairól és működéséről ITT.

Barátsággal,
Joós István