Kedves olvasó, ez az írás ma déltől itt már csak tagoknak látszik, ugyanis áttettem az újként MA lendülő VilágKép oldalra, mert tematikusan oda nagyon illik, és az nyitottabb is, sőt, ugyanoda a Te írásaidat is várjuk! : )
Szeretettel,
István
–
Elgondolkodom minden évben így március idusán, nemzeti ünnepkor, pláne választások előtt, a kavalkádot és a szekértáborokat figyelve, hogy mi dolgom nekem ezzel az egésszel. Hogy részese vagyok, az biztos, mármint, hogy nem állok kívül, érint, benne élek, az Ország, a Nyelv, a Nemzet keretei között, részt is veszek a magam módján, de sok szempontból távol tartom magam, mégis. Hmm. Megvan. Bizalmi válságban vagyok. Annak ellenére vagyok bizalmi válságban, hogy már rég tudom, mert a saját bőrömön tapasztaltam, hogy tökéletességet elvárni felesleges. Nincs. Vezetőként sem vagyok minden pillanatban magam, tehát a helyzet Ura, és minél nagyobb egy szervezet annál többen vesznek részt, annál többen, annál szélsőségesebb amplitúdóval billegnek benne. Tudom. És ennek ellenére ledöbbentően elképesztő híreket hallok időnként. Igaz vagy sem, ki tudja, de haraszt és szél feltehetőleg, ha nem is szévihar, ami viszont abból a szempontból mindegy, hogy az azonosulásomat így is ellehetlenítette. Nem tudok Bízni. A nevemet adni. És ez okozza a nehézséget. Mert egyrészt választani a több nemtökéletes közül jobbat még tudnék, de azzal, hogy választok, hogy tehát szavazok, azzal úgy érzem, egyben a nevemet is adom, felhatalmazást, és az én nevemben is teszik ezután, mely döntést nekem nehéz, nagyon nehéz meghozni. Annak ellenére nehéz, hogy akkor is szavazok, ha nem megyek el. Tudom ezt. Matematikailag nézve befolyásolom az eredményt, ha nem megyek el. És mégis akadok.
Pedig született jobboldali szavazó kéne legyek.
Ami külön kemény. Hogy ez az egész nekem kemény, aki született jobboldali szavazó kéne pedig legyek, hiszen a szolidaritás és erkölcs alapján álló világképet szinte az anyatejjel szívtam magamba, mély gyökerekkel nőttem fel, ezer szálon kapcsolódom, máig, sok szereplőt személyesen ismerek, többeket remek embernek is tartok, és mégis, nehéz ez, nekem. A nevemet adnom. Pedig fiatal felnőttként még lelkesen követtem a közélet rezdüléseit, olyannyira, hogy sorban álltam Antall József temetésén, majd az egyik azóta nagyra nőtt párt azóta nagyra nőtt ifjúsági szervezetének alapító tagja voltam, és bár utólag másképp magyaráztam, de mégis az az Igaz, hogy csakis szintén nagyra nőtt egóm vélt sérelmei miatt hagytam azt 1998-ban el.
És mégis bizalmi válságban vagyok.
Bizalmi és elméleti válságban. Ugyanis világosnak érzett kép él bennem arról, hogy hogyan „kéne” egy országnak működni. Mármint, hogy az Irány mi kéne legyen, és a Mód, amihez Nagyság és Igazság kéne újra összetalálkozzék. Csakhogy ma a picik, akik Igazak, mert a nagyok nehezen állják a Hatalom kísértéseit. Ez van. Fontos, hogy nem ítélek senkit emiatt. Nem az én dolgom. Elfogadom. Annál is inkább elfogadom, mert magam is elbuktam a lehetőség kísértésein, sorozatosan, amikor még vállalkozó voltam, átvertem a rendszert, sokszorosan kijátszottam a közteherviselést, a számomra elérhető léptékben. Sőt. Biztos vagyok benne, hogy nagyobban is megtettem volna, ha tudom, ha lett volna nagyobbra lehetőségem. Hála érte, hogy nem volt. Tényleg nem ítélkezem tehát. De nem is Bízom. Jobbat tudok választani, de számomra elég jót nem látok. Szavakat igen, de tekintetet, Fénylőt, azt nem. Embert nem, akire szívesen odabíznám magam. Közöttük nem. Az élményem ehelyett, hogy egy letűnőben lévő rendszer ezt még fel nem ismerő katonái ontják egymás vérét. Ami nem baj. Közben vezetik az országot. Ami szintén nem baj. Valakinek vezetnie kell, és mi, sokan, például én sem álltam ki azzal, hogy erre vállalkoznék. Akkor pedig hőzöngeni is felesleges. Hanem elég, ha résztveszek azzal, hogy szavazok, vagy azzal, hogy nem, így vagy úgy, de mindenképp. Választás hamarosan. Előtte. Vagyunk. És esik. Szeretem.