- No ez az az adás, amit nem ajánlok, sőt óva intelek, a totál szétesettség állapotában beszélgettem tegnap, „látszon ez is” mottóra … másrészt, hogy a szívesség mért veszély, és hogy milyen tanulságokat érzek, az talán mégis érték – nekem az volt, amikor újrahallgattam.
- )
Podcast: Embed
Öröm, ha megosztod!
Na, ez igazán az emberi. És nagy hála, hogy most épp csak – csak átmész ezen is. Nagyon kell ez, és még az önsajnálat mélye is. MIndÉNki félti magát, a megszokottat és néha rohadtul nehéz, hogy át szeretném lépni az árnyékom. Nem értem én ezt az elakadás szót. Miért lenne elakadás maga az ötlet és annak különböző megnyilvánulásai? Elakadás, hogy az a reflexed hogy épp így online legyen ilyen tér, játszótér, vagy hogy rendszer kell ezekbe? Vagy hogy azok amikkel az embereknek, vagy neked épp kérdéseik támadnak elakadás? Miközben neked is bajod van ezzel, azzal? Te is többre, olykor kevesebbre értékeled magad, és ez mennyire emberi :) mikor melyik emberi időszerű. :) ÁllapotOK. És ez OK is, merthogy mindenkinek épp amilyenje van, abban épp jó hogy van. Még ha olyan mélyen is rossz, mint neked épp. Tök-életes, hogy a síkból ki kell szakadj, hogy magadra láss jobban A Térben. Mekkora áldás, hogy fel vonulnod volt időszerű A HEGYRE, hogy jobban ráláss arra amiben jóideje épphogyanvagy. Jelenedre. Hisz minden az Út része, a fák, a fellegek mozgása, ahogyan benne érzek, vagy nem érzek semmit, minden. És nagyon nehéz mindenre egyszerre figyelni, meglátni, átadni magam neki meg csak valamikor sikerül. És a kiborulás is nagyon emberi, és része az Útnak. Meg az is, hogy na ezt most hogyantovább. És tudod, ha a szívesség.net valóságosan a húsvér gyereked lenne, és közben már a serpa is lépne a kisgyerekkorba, így két, világra eszmélő gyerek apjaként, férj szerepben, a munka elvárásainak bermudaháromszögében lennél épp elveszetten, kiborulva akkor is ezzel szembesülnél, csak az anyagban és talán az gyötrelmesebb lenne, jobban bezárna a monotóniájával. Az idea az anyagra készít fel és viszont, én így élem, én erre nézek mostanság vissza. Míg tanutam milyen egy gyerek, azt hittem tudom már milyen egy gyerek, mert dolgom volt sokkal. És addig egyáltalában semmit se tapasztaltam a gyerekből, csak magamból. A gyerekek, a tanítványaim voltak értem, nem én őértük. Bennem kellett megszületnie a felnőttnek, a tanárnak általuk, a sok hogyan nem jó még ez-ből és még nem az-ból. És ez sose lezárt folyamat, mindig azzal bővül a kép amiről sose hittem, hogy azzá válhatok. Megfigyeltem ezt sokszor magamon. Az azzá válni vágyát. míg hajt, mert érzem, hogy mozgat és másra se akarok gondolni, csak fejben készülök rá. Ha az mozgat hogyan érem el, mit kell érte tennem, nyugodtabb vagyok, higgadok. És amikor már azt se figyelem hogy nekem mit kell tennem, csak jó ha teszem, már az is vagyok és olyan is amilyennek már nagyon hamar láttam magam. És onnan a hogyan lenne egyszerűbb ez, meg az már jön is magától. A közösségben lévő emberről és a vezetésről, felelősségről nekem a mindennapi fiam dolga jut eszembe :) Izgatta hónapok óta a kés és a vágás élménye. Mert látta mit csinálok. Amit persze legyen, nesze itt egy műanyagkés, vágj csak dologgal elintéztem. Ideig. Nem volt igazi, mert benne él az idea, hogy ő azt csinálni fogja, mert látta, és tudja is, hogy fogja, mert szeretné átélni azt a mozdulatot. Ha nem engedem meg neki, mert féltem, aggódok, nem meri megtenni, bizonytalanná teszem és közben túlértékelem a kés jelentőségét. Nem láttam ezt jó iránynak, plusz engem is féltettek tőle sokáig nem is tudtam használni, mellőztem. Mert fontosságát, veszélyességét hangsúlyozták félőssé váltam, aztán rajongóvá és renitens kamaszként mindent összefarigcsáltam. Ígyhát túléptem ezen a múlton és ölembe ültetem, kezébe adtam a kést, amin az ő kis keze nyugodott boldogsággal, és átfogtam azt, hagytam, hogy megtapasztalja azt amit látott, amiről képzete van és hozzá az erejét, azt ami már önmaga, nem az általam állított határokat, hanem az övét, az ő életereje határát. Óvatosan az élét is érintette, míg meséltem, hogy ez nagyon csíp, ha elvágja a kezed. Napersze erről már van élménye bőven, a sebek csípéséről. Nem tartottam előadást a kés veszélyességéről, nem kellett. A tapasztalás maga elvégezte. Hisz ez is eszköz az élethez. Ahogyan a közösségépítés is eszköz ahhoz. Ahogyan az is, ha épp nem figyelsz rá, nem is akarod, de köréd terem az a közösség mindenhol, ahol csak magad játszod. Erre teremtettél. Nehogymár magyarázzam :) hisz élvezzed, ha önmagad lehetsz és más is a közeledben, amíg hagyod hogy olyan legyen amilyen, azon háborodjon fel amin akar és nem akarod neki megmondani, csak hagyod hogy rájöjjön amire épp jó, és igaz, önmagára találjon. Gátad az elédélt képzet, ahogyan láttad valahol a közösség építést, a jónak hitt rendszereket működőnek hitten létezni. Honnan van benned a közösség és rendszerének ideája? Hol tapasztaltad? Kit láttál hitelesnek benne? Ma is hiteles benne? Ma is időszerű ahogyan csinálta? És mi időszerű benne ma? Csak egy közösségépítő van. Ma is épít és tanít. :) Sose értették sokan, és nem is igazá még ma se, csak akiknek időszerű volt és csak annyian. És rengeteget zúgolódtak a dolgain. Sose tett közük különbséget, rangsort, szerette mindet úgy ahogy érkezett, amivel és amilyenné vált, mindet, még az árulót is. Tartsd szem előtt és fontos ne legyen ez: többen figyelnek rád mintsem sejtenéd, beleértve azt, Aki a tenyerén hordoz pillanatról pillanatra és szeretettel figyeli meghaladod e azt, amit időszerű. :)