A mestereket el kell hagyni. Legyőzni vagy csalódni, az igazán nagyokat kivéve. Az igazán nagyok önként félreállnak. Amikor időszerű. Jézus, Lao Ce, Szókratész. A mű beteljesítése a félreállás. Önként. Tér. Az utódoknak. Szellemi utódoknak, biológiához ennek semmi köze. Tovább
Felhívtam egy kurtizánt.
Lassúság Van. Szeretem az ilyen napokat. Amikor lassú. Minden. A hónap vége szokott ilyen lenni, nekem, 30., 31., szinte naptáron kívül, aztán elsejével a Lendület, újra … de addig Lassúság … a felhők, a séta, a bicikli, a korty, a szellő, a csók, a minden, lassssú … bár csók nem volt, ami fájó pont, hogy „hiába” vártam a Duna partján : ) … másrészt persze, hogy nem. Ugyanis nagyszerűen időszerű események történtek, egész nap, mint mindig. Szeretem ezt nagyon. A saját tapasztalatot arról, hogy valóságosan csak az Van, amit érzek. Mármint az Érzet, tehát nem az érzelem. Csak az Érzet Van. Az érzet az Igazság. Ami bár látszólag „csak” Igen és Nem, de ez pontosan elég, mert minden racionális, vagy érzelmi impulzusomra pontosan megfelel. Igen vagy Nem. Tedd vagy Ne tedd. Mindenre. Tovább
Lány csellóval.
Szembe jött velem egy lány, a minap, suhant a Duna partján, biciklivel, és cselló volt nála, és könnyű kis ruha, és barna, lobogó, vállig érő haj, és csodaszép kék szemek … láttam, látott, látta, hogy látom, láttam, hogy látta, hogy látom ééés … semmi … visszafordultam a bicklin, utána néztem, és mentem tovább, „időre”, ami persze, hogy kifogás csak, nem mertem megfordulni, utána menni, megszólítani … és ez az egész életemben így volt. Tovább
Szivarozom.
Ez ritka, nagyon, nagyon-nagyon-nagyon, és most mégis … egy tökéletes teraszon, a 12. kerületben, egy tökéletes nap végén, ami az édesanyám születésnapja is volt, egyben, 29, a születési számom, és költöztem, ma, tegnap még nem tudtam hová, és most itt vagyok, úgy, hogy nem ismerem a lakás tulajdonosát, de szokott olvasni, és úgy érezte, megbízhat bennem, ennyi, nem is találkoztunk, Tovább
A közösségek tévedés.
A Lelkesedés Teremt, az ismeretlen iránt, kíváncsiság, mindig, más néven Vágy, ami az Új felé hajt, amit még nem tapasztalatam, és amiből régi lesz, amint már igen. Minden síkon. Ezt eddig is tudtam. Hogy én éltetem, ami belőlem születik, azt is, akár gyermek, akár ügy, akár közösség, mindegy, szervezet, aminek szüksége van rám, tehát végül ő vagy én a döntés, mindig, mégpedig nálam, a szülő döntése ez, hogy ad-e életet, tehát áldozza-e magát, vagy véget vet a sornak, és maga integrál és integrálódik, vissza … ez a döntés, és ez a döntés nálam van … Nálad, Nála, Mindenkinél … Tudom. Már egy ideje. Mert tapasztaltam. Pusztultam már bele, mert adtam már meg magam, de az sem volt soha elég, a teljes életemet akarja, és ez rendben is van, megbékéltem ezzel, tudom, hogy én döntök … viszont … rácsodálkozás ma, hogy
Továbblépni csak egyénként lehet.
Tehát, hogy ez az egész, az átlépés, csak egyéni szinten, egyének számára értelmezhető, semmiféle közösség nem léphet tovább. Ezt látom. Mármint, hogy tovább igen, Van közösségi evolúció, de valójában az sem a közösségé, hanem az egyéné, aki az egésznek a fókuszpontjában áll, lép, lüktet, aki élteti, az ő mindenkori jelene határozza meg a közösség életét, és a közösség éppen ezért ÁT nem léphet, egyik sem, mert senki nem vihet senki mást magával, a szabad akarat, a Rend lényege épp ez, hogy végül minden út személyes, még ha szövetségben is megyünk egy darabig, egy ponton szükségszerűen felbomlik, a különállásunk, elkülönítő törekvésünk ezen rétege is, a közösségek, sincsenek végül, mert az átlépés egyéni … Egy-Én … az újjászületés lényege ez, mely okból tehát közösség nem születhet újjá, nincs neki hová … mert csak Egy Közösség Van, Köz-ös-Ég, ami mindenkit vár. Pontosabban, nem. Nem vár. Hanem, ugye, Van, aminek már most és mindörökké részesei vagyunk, akár tudunk épp róla, akár nem.
Tehát a közösségek is tévedés.
Mármint értékes és szép és jó, de szükségszerűen időleges, tehát, csak mint iskola fontos, míg időszerű, játszótér, de fogalmilag nem maradandó. A belehalás kereteit adja, a közösség, itt. Értéke, hogy átmegyünk rajta. Közösségeket vágyunk, közösségkeben létezünk, közösségeink által határozzuk magunkat meg, de ez mind, mind tévedés. Azt az Egyet kivéve, a Közösséget … amihez erek, patakok, folyók, folyamok és tavak vezetnek … a folyó a változó, üde, folyamatosan megújuló, picit néha rohanó közösség, a folyam egy vállalat, a tó stagnál épp, megőrzésre törekszik, például egy vallás, de ez mind teljesen mindegy, az áramoltatás eszközeiként fontosak, csak, ennyi a létjogosultságuk, de csak az Óceán Van … pontosabban, a Víz … semmi más nincs, mint a Víz … és ezért tehát baromira nem kell az „Óceánt” elérni … sem … sem semmit, mert a Víz Vagyunk, Vagyok, Van … és kész.
