Sokan vádolnak engem őskonzervatizmussal, különösen a Nők Lapja Café interjú után, év elején volt ez hangos, joósistvánizmus néven fogalommá is vált, azonban szeretném a figyelmet arra felhívni, hogy nem. Nem vissza akarok menni, nem is gondolom, hogy vissza kéne, egyáltalán. Hanem épp előre. Tovább
Podcast: Embed
Hogy a nők évszázada következik, mondták mellettem a női karrier napon, és aztán mások, a napokban, hogy senkinek nem kellenek a mai férfiak. Én mást látok. Az ellenkezőjét. Hogy sosem kellettek még ennyire. Sok, valóban sok az erős, az önálló nő, de én egyet sem látok köztük, aki ebben valóban boldog lenne, viszont annál többet, akinek Tovább
Hogy ez közhely? Persze. Mégis sokan kínlódnak vele. A feszültség oka, hogy a Nő többet, nagyobbat Lát a férfiban, mint ahol az tart, fogalmilag, hiszen ezért választotta, különben nem is lenne vele, várja tehát nagyon, hogy odaérjen már, amit ő, a Nő a lelki szemeivel régen lát, türelmetlen, aminek okozata, hogy azonnal változtatná az öltözékét is meg, aszerint, ami a potenciál benne, ami a lehetőség, ami a jövő, amilyennek ő a Férfit magában már ma is tudja. Tovább
Férfiaknak, munkatársaknak, sőt, munka társaknak, tehát szövetségeseknek írtam ma az alábbi sorokat, de ide illik, sőt, nők számára is releváns, mert a Férfi-Nő viszonyra is ugyanígy, ugyanez igaz. Metszeteink témából indultunk. Hogy találjuk meg a metszeteinket, működjünk úgy, működtessük azokat közösen, amire nagyon erős zsigeri éreztem volt, és akkor innentől a levél, hogy:
Nincsenek metszeteink. Tovább
Hanem a nők közössége. Mindenek alapja, ami legbelül van. Ez. Logikusan következik mindabból, amit már leírtam, de legyen kimondva is. Nők Körei a társadalom legkisebb egysége, Tovább
Pattanásig feszült s ég az élményem, néhány napja, hete, mondani és tennivaló, feszít, de annyi már és annyira, hogy lebénít, nem tudom, lehetetlen ezt mind, cselekvésig alig jutok el, mert annyira frusztrál a nagy tisztánlátás, hogy mi mindent lehetne és kéne, hogy bénán állok, lemerevedve, mint szarvas a reflektorfényben, megvalósítás helyett. Aztán ma rácsodalkoztam erre. Napforduló. Fény. Maximumon. És tényleg. Felszívtam magam, robbanásig, túl, mintha egy hatalmas belégzés lett volna a tavasz, az egyensúlyi pontot régen, mohón elhagyva, túltelítve, amit most szépen kifújni kell, majd, a nyárvégi, őszi hónapok alatt. Hmm. Karácsony előtt fog elfogyni, akkor az erőtlen, a fénytelen, a másik véglet, lesz, vár, van minden évben, de ezt a nyárit így még nem azonosítottam. Fényből is megárt a sok. Megértések, projektek, feladatok, vázlatok, megkezdve sok, amiket most gondozni, beérlelni kell, majd. Csudába is. És leállni az önostorzással, hogy nem elég jók, csak mert nem készek, hogy tehát béna vagyok. Persze, hogy nem. Idea magok gyorskeltetőben, idő még, sok idő, szeretet, figyelem, míg ebből élő szervezetek lesznek. Megengedni. Muszáj, mert belepusztulok e túlfeszítettségbe különben. Vicces amúgy. Ez. A Fény túlzása, amiben vagyok. Abszolút tisztánlátása annak, ami a Dolgom, amit Tennem kell, ahogy, és közben teljes képtelenség a kivitelezésre. Napfordul-ó. Ilyen. Nekem. De kitartás. Mindjárt túlvagyunk rajta! : )