Vízionárius, művész vagy normális ember vagy?
Erő… fura dolog az erő, olykor van, máskor nagyon nincs, sőt akár napokig sem tér vissza. Mit tehet ilyenkor az ember? Hova fordulhat tanácsért? Sokat gondolkodtam ezen, minthogy napokat, heteket, hónapokat, sőt ha az ilyen időszakokat összeadjuk, talán éveket töltöttem depresszióban.
A depresszió a kapcsolat hiánya.
Logikus válasz a foglalkozzanak velem, de nem igazi megoldás. Sőt. A hiszti csapda és életveszély. Mert a “foglalkozzanak velem” másokat is magával ragad, tömegeket akár, halálos fekete spirál, bárkit és bármi elnyel, mint Hitler példája is mutatja. Igazából csak nem találta meg, hogy ki ő, hogy mit adhatna. Ezért elvett. Többet és többet, amihez egy ponton túl elleneség kell. Együttérzek vele… igazából csak nagyon félt egyedül lenni. Igazából csak hisztizett, amikor a német néplélek is hisztizni akart épp. Igazából csak mérhetetlenül depressziós volt.
A depresszió megoldása a sikerélmény.
Amihez a saját fejéből kell az embernek kijutni, tehát a magammal foglalkozásól kell kitörni, tehát másokkal kell foglalkozni, hogy sikerélmény legyen. Csakhogy ez borzasztó nehéz, amikor az erőm végén vagyok – hogy ennek ellenére kinyissam magam, és adjam a figyelmem. Brutális, és mégis. Csakis ez működik. Kivéve amikor már a nagylevegőhöz sincs elég jól az ember, mindent sötétnek érez, már magában túl mélyen van. A sötét kút peremén még el lehet egymást kapni, meg lehet nyugtatni, de ha valaki a káván átbillen, akkor a becsapódáson kívül már semmi nem segít. Semmi, ami külső. Magam kell megforduljak olyankor.
A fordulás két módja: kifelé fordulni vagy magam kifordítani.
Saját életből vett példám, amit most is csinálok: az írás. De a művészet szerintem általában is ez… kifordítás. A művész kifelé mutatja, ami bent van. Hódolhatunk előtte, persze, hogy “micsoda nagy művész”, de az ő szempontjából ez az egész valójában túlélési startégia csak. A művészet szenvedésből születik. Amikor nem bírok a démonaimmal. Nem bírok velük, de annyira közel vannak, annyira tisztán látom, hogy birokra kelhetek, lefestem őket. A művészet becsapódás. Amikor sok az élet. Fest ilyenkor az ember, szövegel, fotóz, alkot, farag, önkifejez… a saját legegyedibb szenvedését – a beleit becsapódás után – ami mások számára releváns attól lesz, hogy az emberségünk legmélye univerzális. Millióknak van hasonló élménye. A “művész” különlegessége az arrogancia, amivel annyira elhagyja magát (annyira tud és mer szenvedni), hogy ebből a mélyponton kifordulva közlés lesz. Önvédelemből. Hogy ne haljon bele.
A sikerélmény létszükséglet.
Önmagában már az sikerélmény, ha sikerül jól (a lehető leghűbben) kifejezni, amit belül az ember érez, és aztán ha másoknak is érték, az hab tortán. Ami mit sem változtat azon, hogy a művészi tevékenység folytatásához majd újra szenvedni kell – a “művész” legnagyobb ellensége a tartós siker. Mert csak akkor tud alkotni, amikor rosszul van. Innen a belső nyomás. Hogy valami túl sok, vagy túl kevés, az alkotás transz szerű kohó-élményéhez a szenvedés hője kell. A belső élmény kifejezése gyakorlatilag az öngyilkosság alternatívája. A legmélyebb művek extázisból vagy depresszióból születnek. Nagyon közeli a kettő. Mikor a kapcsolódás nem megy. Tehát nem marad más, mint hogy kifordítja magát az ember. Mert egyedül tovább már nem bírja el.
A művész kimondva öli a szenvedést meg, fogjul ejti a művében.
A vízionárius megoldása más, a belső mélység kifordítása helyett ő kifelé, egy Cél felé fordul. A vízionárius gyorsulva fut a mélység elől, folyamatosan, mintha végkony jég, gőzölgő láp lenne a lelke, gyakorlatilag “vizen jár” inkább, mert a tétlen ürességtől retteg, csak nehogy süllyedjen. A “szebb jövő”, egy “mentő Cél” felé fut, amikor majd minden jobb lesz. Drámája, ha megáll. Ha akadályba ütközik, vagy eléri a célt… akkor azonnal kőként süllyed, ahonnan nagyon nehéz újra a vízszintre gyorsulnia – különösen, mert a környezete alig érti, tehát segíteni sem tudja abban, hogy a fordulatszámot felvegye újra.
A vizionárius az őrület másik arca.
Aki már nem éri be azzal, hogy kifejez, mint a “hagyományos” művész, hanem megvalósítani AKAR. A Haladás tartja egyben. CÉLT lát maga előtt, amit neki el kell érnie, meg kell csinálnia, “a világhoz hozzá kell tennie” – történjék bármi. Mondhatnánk, hogy sikeres próbál lenni, de sokkal többről van szó… létszükséglet, egzisztenciális kényszer számára a “Küldetés”, ami nélkül hajléktalanszálláson végezné. A “vizionárius” ugyanolyan szélsőges személyiség, mint a “művész”, aki mindent végletesen csinál, tehát nem csak beleállni, de szétesni is pontosan ugyanannyira tud.
A vizionárius az értelmetlenség elől menekül.
A legfényesebb, legnagyszerűbb, legsikeresebb, legirigyeltebb, legnagyobb hatású emberek bizonyos értelemben mind művészek, akik maguk, a lényünk legmélyén tátongó nagy büdős semmi elől Küldetésbe, Ügybe, Munkába, szebb jövőbe menekülnek… nem a kezeikkel alkotnak, hanem az életük a műalkotás. Mások által. A stabil vizionárius a vezető, kinek főműve a Csapat.
A vízionárius függése a munka.
Biztos vagyok benne, hogy Steve Jobs sem talált másban megnyugvást, mint amit adni tud, mint amit “az emberiségnek adni neki Dolga, Ügye, Küldetése” – ahogy abban is, hogy Elon Musk sokat depressziós. Aki ennyire tud másokra hatni az fogalmilag a végletek embere. NE irigyeld tehát! Garantálom, hogy kínokkal teli az élete. A vizió kegyetlen hajcsár, a legkönyörtelenebb úr, aki belül parancsol. Szent őrület ez. Amin terápia talán “segít”, de akkor az emberiséget összefogó nagy közös célok honnan lesznek, ki “hozza le” őket, ha “meggyógyítjuk” az őrülteket?
A vízionárius megszállott.
Cél felé tart, és sikerélmény élteti – sikerélmény nélkül egyik sem tartott volna ki. Ugyanis a sikerélmény a mindenség válasza. Hogy igen, ez jó. Nem mert mások is azt mondják, hanem mert mások eléggé akarják, hogy válasszák, hogy pénzt adjanak érte. A művész alkot, a vízionárius vállalkozik. Vállalkozni nagyszerű terápia. Konkrét emberek konkrét napi döntése, hogy JÓ-e valóban, amit adni tudunk – itt és most, számukra – az egyedüli valódi megerősítés, gyümölcs mutatja a fát, hogy másoknak értékes, amit csinálunk.
A sikerélmény a helyes erőfeszítés jutalma.
Az életnek KELL legyen értelme. A vizionárius magában keresi ezt, és onnan is tudja, hogy megvan, hogy mások kapcsolódnak, amikor felmutatja a kardot. Magányos vízionárius nincsen, a magányos vízionárius még őrült művész csak. Belőle vezető és vállalkozó a második ember által lesz, a többi kapcsolódó emeli pajzsra, indulni ezzel arányban tud. Ami a normális ember legfontosabb felelőssége. Hogy kit választ az “őrültek” közül, melyik embert és melyik viziót.
A depresszió megoldása a helyes munka.
A normális emberek nem engedik magukat igazán szétesni, és keveset foglalkoznak víziókkal – hanem az erejükkel, figyelmükkel, pénztárcájukkal szavaznak arról, hogy mi az Igaz Cél és a Helyes Mód. Mindkettő fontos. A vízionáriust a tömegek keretezik. A normális ember vonakodik az őrültségből adódó extrém hullámzástól, anyagi és érzelmi téren is, biztonságot vágyik, viszont az életének igazi értelme mégis az őrültekkel való kapcsolata által lesz. A normális ember élete az őrült művészek tárgyai között, az őrült vízoniárusok elméleteinek segítségével, általuk kimondott célok irányában boldog. Mert…
Az őrülteknek végül igaza van.
Az életnek KELL legyen értéke. A művész a démonokat és a szépséget látja helyesen, és így a Jelent, a nagy közös emberi élményt tudja megjeleníteni, amiből mind akarunk a falunkra – a vízionárius a Jövőt érzi. Kapcsolatuk, hogy a művész a vízionárius előszobája. Utóbbi cél irányában dolgozik, másokat is erre sarkall, tehát folyamatosan hasznos, előbbi még nem, hanem dekadens, önköpontú, arrogáns, egyedülálló, viszont olykor már Isten szól benne.
Az ember élete akkor boldog, ha megőrül vagy őrültet követ.
Őrültnek lenni kevesek keresztje, ami legkevésbé sem biztonságos. A vízionáriust irigyelni felesleges, de követni jó, mert abban igaza van, hogy az életnek Célja KELL legyen. A küldetés fontos. Hogy érezhessük ezt. Az ember magában semmi. Muszáj Valahova kapcsolódni, Valamit csinálni. És minél jobb az a Valami, amit csinálok annál több értéke, tehát értelme van az életnek is…
Őrülj meg, vagy kövess!
A normális ember kerüli a végleteket, amik bár talán vonzzák, de tudja, mert a zsigereiben érzi, hogy ha ő oda leereszkedne, arra az élete és a biztonsága is rámenne, sőt megsínylenék a szerettei. Nem választja tehát, nem meri választani. Az átlagember nem használja az erőit igazán jól. Sőt. Pontosan tudja is ezt, tehát feszül, kiég, “depis”, amit tüneti szinten kezel, jutalmazza magát, “becstelen” kis élvezetekkel – míg aztán rájön, hogy vagy megőrül egyedül, vagy valahol követnie kellene mégis. És akkor választ. Egy “őrültet”, aki attól hiteles, hogy lement az emberi élmény feneketlen kútjának aljára, ott valami Univerzálisat és Igazat talált, és ezt Képviselni is meri.
Kire hallgatsz?
Nagyon fotos ebben, hogy az őrült attól még őrült marad, hogy Te választod. Normális emberek veszik körül, nagyjából konvencionálisan is viselkedik, de ne hagyd magad a látszat által megtéveszteni: NE várj normalitást tőle! Ha az őrülttől normalitást vársz, az a Te hibád, és akkor csalódni fogsz! Hmm… Legjobban talán akkor jársz, ha a vízionáriussal távolról kapcsolódsz.
A depresszió megoldása végül a kapcsolódás.
Az őrült és a normális ember esetében is. A depresszió igazából csak az erő elakadása. Amikor nem használja az ember. Nem jól, nem helyesen, nem igaz célra. Aki halogat, az szenved. Sőt… aki halogat az szenved, és ez ÉRTE van, és JÓ neki, mert egy ponton nem bírja majd tovább, és akkor változtat.
Ki vagyok?
Ugyan…
Gyerekes, hiú, arrogáns, sőt hibás kérdés – a görögök idején még meghatározó volt, hogy szabadságát és nagyszerűségét az egyén tapasztalja, de most, a nagyszerű és szabad és egyenlő egyének tömeges magányának mocsarába nyakig süllyedve talán be kellene végre látni, hogy NEM a “Ki vagyok?” a kérdés. Ember. Egy ember vagy, és ennyi, nőjjünk már végre fel, NEM rólad szól ez az egész!! Hanem arról, hogy RÉSZTVENNI hol szeretnél,
CSINÁLNI mit vágysz?
A depresszió megoldása a sikerélmény. Aminek alap feltétle a helyes irányba végzett helyes erőfeszítés, amihez Kapcsolódi kell.
Őrülj meg, vagy Kövess!
[Az erő nem tölt el magától. Mármint igen, de nagyon nem mindegy, hogy milyen állapotban talál – hiába tölt el, ha nincs meg hogyan használd… szétszed.]
*
„Meg van írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell, és harmadnapon fel kell támadnia a halálból. Az ő nevében Jeruzsálemtől kezdve minden népnek megtérést és bűnbocsánatot kell hirdetni. Ti vagytok ezeknek tanúi. Én meg elküldöm nektek Atyám megígért ajándékát. Maradjatok a városban, míg erő nem tölt el benneteket a magasságból.”
Ezután kivezette őket Betánia közelébe, és kezét fölemelve megáldotta őket. Áldás közben eltávozott tőlük, és fölemelkedett az égbe. Ők leborulva imádták.
Aztán nagy örömmel visszatértek Jeruzsálembe. Állandóan ott voltak a templomban, dicsérték és magasztalták Istent.
Lk 24,46-53
Öröm, ha megosztod!
