Az egyik legkeményebb felismerésem a közelmúltban ez, hogy nincsen rám szükség. Jó, hogy itt vagyok, igen, van is mit adjak, Dolgom, van, de úgy szükség rám, hogy nélkülözhetetlen lennék nincsen. Sőt. Nem is lesz. És tudom, hogy ez látszólag ellentmond annak, amit évek óta ismételgetek, hogy mindenkinek megvan a maga egyedi funkciója, amit felfedezni, kibontani, betölteni küldetésünk és kötelességünk, de valójában mégsem. Ugyanis a funkcióm valóban megvan, de semmi nem kényszerít, hogy betöltsem. Hmm. Jobban belegondolva a „nincsen rám szükség érzés” a világot uraló szeretet következménye, hogy soha senki nincs, nem lesz kényszerítve semminek az elvégzésére, tehát mindig minden megoldható másképp, mások által is, és ezért olyan néha, mintha nem lenne rám szükség, de valójában fordítva Igaz. Nem nincsen rám szükség, hanem bármit adok érték, a legkisebb dolog is, viszont olyannyira nagy a kegyelem, tehát a szabadság, hogy csakis rajtam múlik, hogy adom-e ezt, magam, és betöltöm-e a rendeltetésemet. Ami a szabad akarat. Másképp ugyanez: a szeretet következménye a szabad akarat, amiből a kényszermentesség, amiből másrészt a nincsen rám szükség érzés fakad. Hmm. Szép ez. Hogy végül
hiszti csak a nincsen rám szükség érzés,
amit meghaladva igenis megvan a funkcióm, igenis nagyon sokat tudok adni, és ha ezt kitartóan teszem, tehát adom, amit tudok, akkor az idő múlásával egyre nehezebb, végül szinte lehetetlen lesz helyettesíteni. Szinte. Ami tehát nem nélkülözhetetlen. De szinte. Ha döntök, ha teszem, adom, ha kitartok ebben. Önszántamból.
A nélkülözhetetlenség eredmény, nem alaphelyzet.
Ha úgy döntök. Ha anélkül tudok így dönteni, hogy „szükség lenne rám”, hogy tehát bárki vagy bármi eleve utánam jönne, erőltetne. Magamtól. Amikor senki és semmi nem kényszerít. Mármint mégis. A belső késztetés, hogy tegyem. Amint a külső kényszer vágyán, a szeretném magamat fontosnak érezni, a szóljanak már, hogy kellek önközpontú játszmáján túlteszem magam, és tenni kezdeni. Adni amit tudok. Ami a Lelkesedés. A belső késztetés a Lelkesedés. Adom, mert adnom kell, mert jó, mert nekem is jó, mert Lelkesít, ami az egyetlen Igaz motiváció, aminek legkevésbé sem része a szükség van rám. Hogy tudok adni, az igen, hogy képes vagyok rá, hogy én meg tudom, tudom, hogy meg tudom oldani, hogy örömet okoz nekem és másoknak is, az mind, de ezek belső okok. Kivétel nélkül. Ilyen értelemben van szükség rám, az önmegvalósításomra, mégis. Belső. Mert a Lehetőség nálam, de felnőtt Férfit és Nőt senki nem erőltetet kívülről, hogy akkor most csináljam már, én kellek, csakis én, vagy ha mégis, az épp gyanús, és visszatart. Hmm. Nincsen szükség rám, és jól van ez így. Rád sincs. De olyan nagyon jó megtenni, mégis, amit meg tudunk tenni, dönteni, beleállni és így kapcsolódni, mert nincsen ránk szükség, de mégis. Magamnak van rám szüksége. És Rád is, Neked. Hajrá tehát!
Öröm, ha megosztod!
Istenem, hogy mindent meg tudsz/akarsz magyarázni, hogy mindent a hülye egoból, intellektusból teszel. Hihetetlen! Meddig és meddig és meddig futod még a köröket, és adsz magadnak felmentéseket???