Elgondolkodtam ma, az öröm vasárnapján, hogy miért is írom ezeket a hírleveleket. Különösen olyan napokon, amikor a reggelbe nem fér bele. Hogy miért ülök le délután 4-kor, tagadhatatlanul fáradtan, ahelyett, hogy a családommal pihennék.
Kézenfekvő válasz, hogy mondani akarok valamit. Ami régen valóban így is volt. És a videók esetében máig így van. De a hírlevélben csak ritkán. Nem azért ülök le, mert mondani akarok valamit, hanem mert úgy érzem, hogy várod. Azért ülök le, mert azt látom, hogy néhány ezren megnyitjátok. Ez adja az erőt, és ha egyszer Erő Van, az mondanivalót is mindig talál. Érdekes ez nagyon. Hogy óriási ereje van annak, hogy mit AKAR az ember, míg aztán már nem. És akkor óriási Ereje annak van, hogy mit akar Tőlem a Világ… hogy minek örülnének mások.
Kapcsolódó tapasztalatom, hogy másmilyen öröm ez, mint amikor a vágyaimat elégítem csak ki. Mert a vágyakat kielégítve nem tudok jóllakni. És az utolsó erőmet összeszedve meg igen. Pontosabban ez sem így igaz. Nem szedem az utolsó erőmet össze, nem ez történik – hanem
Az Erő szed engem össze egy feladatra.
Azt tanultam, hogy ez az igazi összeszedettség állapota. Ami emberi Célként számomra nem elérhető. De az akaratom félreállítása által be tudok kapcsolódni.
Engedni, hogy A Cél érdekében funkcióm szerint hasznosuljak – a boldog élet kulcsa.
A korszakos ábra legmélyebb pontja a “ráció halála”, ettől a legmagasabb. Beszélhetnénk róla úgy is, hogy a hasznosulás katarzisa. Pontosan akkora ébredés ez, mint a minták csődje – „red or blue pill, Neo” – volt, ami után az igazságot tudjuk az életünkről meg. Szép ez nagyon. Hogy többé nem lehet a pusztán csak önközpontú életbe visszatérni. Lehet, de többé nem ad örömet.
Csodás vasárnapot!
István
Öröm, ha megosztod!