A Magyar Televízió “Ez it a kérdés…” című műsorában voltam pénteken, ahol a Barbie film jelentőségről beszélgettünk, ami szerintem korszakos (felvétel itt, ha érdekel), és kaptam utána a kérdést, hogy miért idegesítenek a pszichológusok.
Elgondolkodtam ezen, mert be kellett lássam, hogy a kérdésben implikált állítás igaz. Mármint nem „a” pszichológusok, hanem egyes pszichológusok esetében. Mélyebbre nézve: két okot találtam. Az egyik, ahogy pszichológusok közül egyesek viselkednek, a másik, ahogy a világ hozzájuk viszonyul, rájuk tekint.
Az ugyanis a benyomásom, hogy lelki dolgok végső felkentjei modern emberek szemében a pszichológusok, korunk papjai, akik emberek tömegei számára a leghitelesebb forrás a lélek dolgai tárgyában, mert a téma diplomával szentelt, doktori titulussal tisztelt szakértői, akik Istennel (a lélek dolgaira vonatkozó végső igazsággal) közvetlen kapcsolatban vannak.
Rengetegen látják őket így, és a pszichológusok egy jelentős része így is viselkedik, mint akinek a megszólalása bármely lelki témájú beszélgetés végére pontot tehet.
Nem vitatom, hogy a lélek működése dolgában náluk a szakértelem. Így van. Ahogy orvosoknál is a test dolgában. De ettől még arra, hogy az ember, aki test és lélek mire való, nem feltétlen tudják a választ. Olyannyira nem, hogy az orvosok soká vitatták, hogy a lélek hatna a testre, és a pszichológusok nagy része számára is legalábbis szürke, hogy az egyén világképe (tehát hite) hogyan hat a lelkére.
Orvosok a testet tudják megszerelni. Pszichológusok abban segítenek embereket, hogy a lelküket meg tudják szerelni (fontos a distinkció) – de az ember jólléte nem csak ezeken, a testi és a lelki gépezet működésén múlik, hanem a világgal való kapcsolatunkon is. Ami, igen, tényezői az önkép, a munka és a párkapcsolat és a közösségek, ezt a pszichológia is látja, de ezen túl a hit is.
Az ember nem csak test és lélek, hanem test és lélek és szellem. A szellem lényege pedig az irányultsága, hogy merre törekszik.
Miben hiszek, mitől várom a boldogságot, mit gondolok igaznak? Azt, amire bizonyítékom van (a saját létezésem), vagy ezen túl olyasmit is, amire nincsen. Ez a választóvonal. Mert ebből fakad, hogy én kapni akarok a világtól, minél többet vagy résztvenni törekszem benne, minél jobban. Önközpontúság vagy szolgálat.
A pszichológus funkciója, hogy a lélekkel foglalkozik – ami óriási érték, nagyon sok segítséget kaphat az ember terápia által –, de nem az igazi, ha ezt szakbarbár módon teszi, mert csak a lélekkel foglalkozik, mert a szellemed útjáról nincsenek kielégítő ismeretei. Ugyanúgy, ahogy az orvostudomány esetén sem optimális, ha az orvos úgy gyógyít, hogy a lélekre nincsen tekintettel, azt nem segíti.
Test, lélek és szellem egymásra épülő rendszerek. A test helyes működéséhez a lélek jól kell legyen, amihez a szellem helyes irányultsága feltétel, amihez a lélek evolúciós útjára is rá kell látni.
Ebből következően a segítők hierarchiája is egyértelmű. Partikuláris dolgokban az adott disciplina szakértője lát tisztábban, de madártávlati szempontból fölfelé kell mind támaszkodjunk. Orvos a pszichológusra, pszichológus a szellem doktorára, és így tovább – mindannyiunknak tudni kell(ene) a helyünk, hogy egymással helyesen kapcsoldódjunk, és így tömegeket jól segítsünk.
Hmm… Talán új fogalomra volna szükség. A szellem doktorai régen a papok voltak. A lelkivezető szó hozzám közelebb áll. És akkor az orvos aki a lélek testi hatásaival foglalkozik, pszichológus a lélek állapotával, lelkivezető a lélek útjával.
A terápia aktuális mindenhatósága persze szintén kortünet csak, nincsen vele baj, és nem pszichológusok hibája. Hanem az én hibám, hogy minden tudóssal és szakértővel bajom van, aki még nem tudja magát egy nagyobb rend részeként látni. Mármint nem velük, személy szerint, hanem azzal, hogy emberek milliói orientálódnak az ő tudásuk alapján, aminél én jobb navigációs lehetőséget látok. Küldetésemnek érzem, hogy bemutassam ezt a világban, és ezért feszülök ilyenkor. Ami persze arrogancia jele, az én esetemben is. Hiszen meg kell engedni az időt, és fontos mindig emlékezni a saját jelentéktelenségemre. Úgy tenni a dolgom, hogy érzelmileg közben ne vonódjak be – nekem legnagyobb kihívás. Részben mert épp az érzelmi bevonódásomból is van az erőm e helyzetekben.
Elkalandoztam.
A terápia veled foglalkozik. Csak veled. De a boldog élet kulcsa tapasztalatom szerint épp másokkal foglalkozni (Ügy, Küldetés, Élet Értelme, Helyem a Világban).
Amihez, igen, úgy jutunk el, hogy előbb magunkkal kell foglakozni (az első 30-40 év válságait feldolgozandó), hogy alkalmasak legyünk a másokkal való foglalkozásra. Nagyon fontos a terhek letétele, a csomók kibogozása, a félelmek legyőzése, de hány pszichológus tudja, hogy ezen túl kell és lehet jutni, hogy a Lélek Útja tovább mi, hogy a Teremtésbe helyesen kapcsolódva a Helyemet hogyan foglalhatom el.
Az embernek magát megszerelni próbálni tapasztalatom szerint nem végső megoldás, hanem köztes lépés. a végső megoldás a Mindenségbe helyesen bekapcsolódni.
Alapja ennek a hit. A helyes hithez az ember meg kell magát (és az őt körülvevő világot) jobban értse, amihez a terápia hasznos eszköz. Azonban ez után, amikor az ember már elég jól van, hogy Lásson: Célt talál az életének. A “szerelés” (az igazsággal való bátor szembenézés, ahogy fejenként legyőzzük és integráljuk vágyaink sokfejű félelem-sárkányát) az embert egyedi saját kontúrokhoz juttatja, ami által kapcsolódni tud, újra és sokkal jobban, mint korábban valaha, aminek következtében helyesebb világképet (hit) és hasznos saját helyet (tett) talál, ahova csak ő illik be, amitől büszke magára, férfiként és nőként, amitől jól működik a család, a nemzet, az emberiség, amint az egyén tudja a helyét.
ha a hit helyes, akkor a tett is működik, ami a helyet mutatja. Ha Hely megvan, akkor a Család is működik. A család csak akkor működik jól, ha a hely megvan, aminek alapja, hogy a hit helyes, az egyén jól van.
Hogy tehát a család működjön, ahhoz tapasztalatom szerint pontosan az kell, amit a modern pszichológia gyakran hirdet, hogy a két jól levő, tehát erős ember erős szövetsége legyen. Egyetértünk. De vegyük végre észre, hogy bármely szövetség csak akkor működik, ha annak helyes célja van, és azon belül a szerepek tiszták.
Másképp:
Napjaink problémája pontosan az, hogy magunkkal foglalkozunk: Hogy én mit vágyom, hogy az én kis érzéseimet ez meg az hogyan érinti. Miközben a tennivaló minden ember életében minden pillanatban nyilvánvaló, ÉS ez mindig kívül van.
Az emberiség a befelé fordulás nagy világkorszakának mélypontjához közeledve a kifelé fordulás felé halad. A kifelé fordulás szükségszerűen felfelé és egymás felé fordulás is. Egyidőben. Amennyire felfelé fordul egy ember, annyira mások felé is fordul – az egymás felé fordulás csak annak működik tartósan, aki felfelé helyesen kapcsolódik.
Ismerd meg önmagad! Ismerd meg önmagad, hogy magadból kiábrándulva a helyed elfoglalhasd!
Jó munkát!
István
–
Öröm, ha megosztod!