Fa fejfát szeretnék. Temetőben bóklászva jöttem erre ma rá, farkasréti köztemető sorai között, és egy kis padra ültem most le, hogy meg is írjam, hogy tudhassa a világ. Érdekes időszaka az évnek az ősz, számomra minden évben, kínlódom, fáj, szakad, engedem, és aztán olyan furán megkönnyebbült, jóleső érzéssel szemlélem a leveleket magam körül és alatt,
korábbi minden büszkeségem a földön
szanaszét, meztelen a király, és hogy mennyire jól van ez így, mennyire lényegtelen minden ruha valójában. Csendes öröm állapota ez most, emberek, szokások, tárgyak és vágyak – hogy idén is sokmindent elengedtem. Miközben sok minden más, sok minden új pedig valóban belém épült. Be-lém. Valóságosan. A törzsembe bele. Lenyűgöző mindez, a fellélegzés, önmagam megrázva az erőm, hogy hogy várom a tavaszt, szinte türelmetlenül, és hogy ez mennyire nem én vagyok mégsem, hogy milyen jó, hogy még hónapok csendesen merevedve tisztázó nyugalma van kikeletig. Memento mori, értsd: emelékezz, ember, halandó vagy! Jó egy picit időt erre szánni, temető tökéletes helyszín, engem automatikusan ütött ez meg, pedig nem is célzattal jöttem, hanem csak két pont közötti legrövidebb útként vágtam e parkon most át.
Fa fejfát szeretnék.
Jó az emlékezés, nekem, nagyszülőket, hogy látogatni van fizikailag is hol, de aztán teher, ha túl soká. Mert köt. Az ős, az emlék, a példa, a közvetlen utánunk jövőknek még érték, de aztán hamar béklyóvá válik, jobb ha elkorhad tehát a nyomom. Hmm. A világ rendje, hogy az utódok az elődeiket meghaladják. Igen. Így van. Hajrá tehát! Gyermekeim! Mindig van tovább. Segítsük őket ebben!
Öröm, ha megosztod!
