Szó szerint kövezve éreztem magam tegnap, nevem napján, az interjú nyomán, mint az az egykori vértanú, éles, súlyos, szó-sziklák repültek felém, ha talán nem is gyilkos szándékkal, de gyilkolásra alkalmas erővel. Érdekes, sőt értékes ez. Most. Nekem. Egyrészt, hogy megérint, tagadhatatlanul. Annak ellenére érint meg, hogy nyilvánvalóan törpe kisebbség, aki ebben részt vesz. Akik a köveket dobálják. 20-30 ember, miközben 4000-et közelíti a lájkolók száma, tehát nyilvánvalóan tízezrek olvasták, amihez képest 20-30 ember nem sok. Másrészt ebbe is bele lehet halni, ha „csak” 20-30 ember dobál kövekeket.

Aztán, hogy kő-e egyáltalán a kő.

Dobja, igen, van benne figyelem, a maga állapotának, tehát lelki és szellemi erejének megfelelő a kő mérete és lendülete, de mégsem ez a kérdés. Hanem a nézőpontom, ebben is. Ha ugyanis kőnek tekintem, akkor belehalok. Nyilvánvalóan. De minimum nagyon fáj a becsapódás és védekeznem, sőt menekülnöm kell, HA kőnek tekintem – de másrészt ki is sétálhatok. Elképesztő ez, hogy a legnagyobb indulatok közül is sértetlenül séltálhatok ki, ha annak látom, amik, tehát reakcióknak, az emberi állapotoknak megfelelő reakcióknak, amiknek a lényege nem az, hogy az egyik ember könnyek határán ír, hogy basszus, végre, évek óta várja, hogy VÉGRE valaki szóljon, Erővel szóljon ezekről, míg a másik pedig köveket dobál.

A lényeg ugyanis, hogy Van reakció.

Csak ennyi. Mutatja, hogy talált, sőt, elevenbe talált, sokakat talált el. Ami pedig azt mutatja, hogy időszerű. Csodálatosan elképesztően szép ez. Hogy mennyire rendben van. Mindez. A „kövek” is. Amikben persze, hogy van, minden kőben van igazság, de minimum kihívás, bármelyik, mert nézhetném akár úgy is, ahogy a kő láttatja, persze, ami a kő lényege is egyben, hiszen igen, lehetnék nős, családos, vagyonos. Persze. És, hogy esetleg csak racionalizálok, hogy csak megmagyarázom az életvitelem, annak kudarcát, magamnak is, igen, abszolút lehet, bár az érzésem nem ez. És nyilvánvaló a sértett gyermek is abban, ahogy írok. Tusé. Naná. És Harc is van, és Dac is, alkalmanként Csalódottság is, és Felelősséghárítás is, és persze, hogy Kiábalok is néha, igen, bár egyre kevésbé. Ez van. Ember írja. És jó Látni mindezt. Hogy van. Ahogy van. Nekem legalábbis, sőt, a Lényeg épp ez, itt, számomra ez. Amihez friss tanulság, hogy

a Hit próbája minden kő.

Valóságosan az, és igen, erősít, ha nem halok bele. Nahát. Lám. Jó, ha az embert megkövezik néha, talán gyakrabban kéne másoknak is kitenni magunkat ennek. Nagyon tanulságos. Hála tehát a kövekért. Különösen, hogy csakis én tehetek róla, nyilvánvalóan, helyzettel arányos a felelősség. Tudtam, hogy jönnek majd. Hogy vártam, az túlzás, hogy ennyit, az végképp, de figyelem is sokkal több jött, semmint gondoltam volna. Arányban vannak, de ez is mindegy. Magamtól álltam ki, magamtól álltam alájuk, és a Lényeg, hogy én döntök, hogy köveknek észlelem-e őket. Lenyűgöző ez. Hogy mennyire csakis rajtam múlik, hogy egy életre lebénulok, vagy erősödve séltálok ki közülük. Amiről Jézus jut most eszembe, ahogy kisétált a tömegből, szinte eltűnt közülük, mikor meg akarták lincselni. Lehetséges. Csudába is, LEHETSÉGES. … Vizen járni vajon hogyan kell? :-)

 

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!