Akit eléggé ismerek követni fog. Ez van. Ha csak eléggé figyelek, szinte bárkit eléggé ismerehetek, ami alól az egyedüli kivétel, aki nálam is jobban figyel, tehát akit én követek. Lenyűgözően döbbenetesen automatikus ez. Hmm. Aki valóban figyel – akit követni őszintén vágyom – az jófelé vezet. Nem feltélen objektív és abszolút értelemben, de itt és most mindenképp, még ha a vágyaim szolgálja is ki, még ha mélyebbre is visz a völgybe. A mélyponton majd új hangot találok, új figyelemhez, nagyobb nyugalomhoz kapcsolódom, akit ma észre sem tundék venni, onnan azonban tovább követhetek. Rend van. Rend és juhok, akik közül néhányan megörülünk olykor, hogy lám, az ember pásztor is lehet, ha csak figyelni hajlandó, és lelkesítő Célt ad – az egyén számára eleve lelkesítő cél felé vezet. Örök élet? Igen. Aki sok botorkálás után a végső Pásztorhoz eltalál, neki örök élete lesz. Ami sarlatánokat jelent. Hogy ideig óráig legalább, de követtél saralatánokat. Hogy én melyik vagyok? Pontosan ez a lényeg, hogy mindezek értelmében tehát mindegy. Nem az a fontos, hogy én ki vagyok, hanem hogy vágysz-e hallgatni a szavamra, eltalál-e legbelül, mersz-e őszinte lenni. Magaddal. Túl sokat gondolkodunk azon, hogy vajon ki igazi pásztor. Nem ez a kérdés. Követsz-e?
*
Abban az időben a templomszentelés ünnepét ülték Jeruzsálemben. Tél volt. Jézus éppen a templomban járt, Salamon oszlopcsarnokában. A zsidók körülvették őt, és megkérdezték: „Meddig tartasz még bizonytalanságban minket? Ha te vagy a Messiás, mondd meg nekünk nyíltan!” Jézus így felelt: „Mondtam már nektek, de nem hiszitek el. Cselekedeteim, amelyeket Atyám nevében művelek, tanúságot tesznek rólam. De ti nem hisztek, mert nem vagytok juhaim közül valók. Az én juhaim hallgatnak szavamra. Ismerem őket, és ők követnek engem. Én örök életet adok nekik. Nem vesznek el soha, és senki sem ragadja el őket kezemből. Atyám, aki nekem adta őket, hatalmasabb mindenkinél: senki sem ragadhatja el őket Atyám kezéből. Én és az Atya egy vagyunk.”
Jn 10,22-30
Öröm, ha megosztod!
