Az emberekben van egy mély és eredendő vágy tartozni. Csak épp az árat nem hajlandók megfizetni, mert az ár a nagy szent szabadságom önkéntes korlátozása. Lenne. Férfiak és nők számára egyaránt. A Hely, a vágyott siker, derűs közösség, boldog család másképp nem elérhető. Basszus. Vegyük már végre észre, hogy NEM a szabadság diadala a boldogság, hanem a szabadsághoz való ragaszkodás ára éppen ellenkezőleg: magány. Az engem így vagy úgy kell megbecsülni, az elvárások, a büszkeség gyümölcse szükségszerűen a magány.

Nehézség, hogy a világ ezt nem tudja.

Így tehát a társadalom nem csak nem ezt tanítja, de nem is ebben segít, mely okból az emberek nagy része számára mégsem egészen magány az ár, amikor a szabadságához – tévesen – ragaszkodik, hanem küszködő kapcsolatok. Mert hogy mennie kellene, így, egyenlősdi alapon… De nem fog. A totális magány ajándéka a kilátástalanság, tehát a változtatás kényszere, ahova az emberek többsége nem jut el, mert a társadalom, a rendszer segít fenntartani az egyenlősdit. Ami a szerződések világa. Házassági, üzleti, társadalmi szerződések. Világa. Ahol magát minden fél előre biztosítani próbálja. Egymás ellen. Elhúzódó kínlódás csak az eredmény. Hiába. 

A jog a szeretetet soha ki nem válthatja. 

Nagyon, nagyon kemény ez. Hogy azt hisszük, a jogok tisztázása megoldhat – megoldott – problémákat, amikre pedig a valódi válasz csakis emberség lehet. Csakis. Egyéni, kapcsolati, össztársadalmi szinten. Emberség, tehát felelősségvállalás, tehát szeretet, tehát magunk korlátozása. Sőt. Nevelés. Azaz mások korlátozása is, mégpedig éveken és évtizedeken át, még ha nem is esik jól: érte. Érte. Értük. Magunkért MUSZÁJ nem csak magunkat de egymást is olykor korlátozni, hogy az emberség boldogsághoz szükséges szintjére minél többen, minél hamarabb elérjenek. Évek. Évtizedek. Valódi közvetlen emberi kapcsolatban – amit ma pár nap alatt szerződésekkel megúszni próbálunk. De NEM lehet. Mert 

NEM vagyunk egyenlők. 

Egyformán értékesek igen, vagyunk, de egyenlők nem, hanem épp ellenkezőleg: egymást kiegészítők vagyunk. Ebből fakadóan igazi kapcsolódás csakis a szabadságom, tehát a vágyaim önkéntes korlátozása által lehet – ami más néven: a szeretet. Hmm. A szeretet fegyelem. Ön-fegyelem. Igen. És mások irányában működő fegyelem IS. Kemény, igen, tudom, de így látom: hogy fegyelmet tanulunk itt, ami a felelősségvállalás egyetlen igazi módja. Hmm. Sokan hiányolják az igazi férfiakat napjainkban, Vezetők, Felelősök, Példák – pedig én látok magam körül, születőben, és pontosan ezért a szerintem sokkal fontosabb kérdés: hogy 

hol vannak az Igazi Nők? 

A magukat valóban adni, tehát a nagyszerűségüket visszafogni, tehát a Fériak születését segíteni, szeretni képes. Nők. A gyermekeket keretezni képes. Nők. Hmm. Egészen ELKÉPESZTŐEN sok szenvedés kell hozzá, hogy ez az önimádaton végre túllépő bátorság emberekben kialakuljon. Hogy a Férfi valóban jó vezető, a nő valóban jó asszony legyen. Általában a remény oldalán állok, de ma valahogy olyan lenyűgözően kilátástalan… Mert annyira egészen döbbenetesen téves, ami felé a világ nagy része nyom. NEM. Nem az egyéni nagyszerűséged a legnagyobb értek, nem az hogy okos és szép vagy, és végképp nem a diploma vagy a karrier vagy a siker, ami miatt megbecsülésed kéne legyen. Sem a nagy szád. Sem a sok Facebook barát. Füst csak. Sőt. Még csak füst sem mert Láng nincsen hozzá. Köd csak és éjszaka, amiben az emberiség totálisan eltéved épp. 

A szabadság öngyilkosság. 

Igen, igen, jó, jó, tudom. Hagyom. Hagyom, elfogadom, Téged, aki épp vagy, ahol épp tartasz, adom amit hozzá, egy szebb nap reményben adni tudok, de közben olykor – álljon ez is itt –, olyan végtelenül szomorú vagyok. Szép és okos embereket látva. A szép és okos és magányos, mert valódi közösségre képtelen, mert saját fejükben rekedt, arrogáns büszkeségüket és önközpontú nagyszerűségüket áldozni képtelen „tudatos” embereket, sőt embereket és közösségeket és nemzeteket látva. … MENNYI kell még?! … Mennyi magány, mennyi szenvedés, mennyi vita, mennyi vér, míg elcsendesedtek végre. Emberek. Mélységesen együttérzek. 

… naná. Magammal is. 

Meg kell magunkat adjuk. Férfi először. Ügynek, Dolgonak, Nagyobbnak, mert a Nő csak akkor, csak azután, csak annak tudja. Aki maga megadta magát. A szerelem lelkesültség, amihez KELL, hogy a férfi maga lelkes legyen. Nos? Önmagunk megadása által születünk. Nagyobbnak. Ami a Férfi számára Ügy, Eszme, Küldetés, Isten Akarata – mindegy hogy hivod, de add magad meg, válts követésbe! És a nőnek is ugyanez. De egy Férfi konkrét személyén keresztül. Hmm. Akiért magadat, a vágyaidat, az önkényedet korlátozni tudod. Sőt. Akiért ez önként, akaratodon kívül korlátozódik – AZ a Dolgod. Akiért a pózokból és a fejedből kijössz. Férfinak közösség, Nőnek Férfi. Gyakorold!

Abban az időben egy írástudó megkérdezte Jézustól: „Melyik az első a parancsok közül?” Jézus így válaszolt: „Ez az első: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk, az egyetlen Úr. Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! A második hasonló ehhez: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb parancsolat.” Az írástudó erre azt válaszolta: „Valóban, jól mondtad, Mester, hogy ő az Egyetlen, és hogy rajta kívül nincs más. És azt is, hogy őt teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből szeretni, embertársunkat pedig úgy szeretni, mint saját magunkat, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál.” Jézus az okos felelet hallatára megdicsérte: „Nem jársz messze Isten országától.” Ezután már több kérdést nem mertek neki föltenni.

Mk 12,28b-34
Abban az időben az elbizakodottaknak, akik magukat igaznak tartották, másokat pedig megvetettek, Jézus ezt a példabeszédet mondta: „Két ember fölment a templomba imádkozni, az egyik farizeus volt, a másik vámos. A farizeus megállt, és így imádkozott magában: Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember, rabló, igazságtalan, házasságtörő, mint ez a vámos is. Kétszer böjtölök hetenként, és tizedet adok mindenből, amim van. A vámos pedig távolabb állt meg, és a szemét sem merte az égre emelni, hanem a mellét verve így szólt: Istenem, légy irgalmas nekem, bűnösnek! Mondom nektek, hogy ez megigazultan ment haza, amaz viszont nem. Mert mindazt, aki magát felmagasztalja, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt felmagasztalják.”

Lk 18,9-14

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!