Ne nyugtalanítson, ha nem tudod olvasni. Mások sem. Hogy egy könyv létezésének az oka, a leglényege, hogy olvasni lehessen? Igen. Kivéve, amikor mégsem. És ez egy ilyen könyv lett. Ezt értettem meg. Hajnali négykor az ágyamban felülve pötyögöm ezt most, mert el kell mondjam, hogy mostanra értettem meg, fogadom el, hogy Az Én Útja egészen egyszerűen nem olvasásra való. Mármint nem így, hogy akkor most fogom és elolvasom, ahogy azt könyvekkel az ember szokta.
Többen hívtak szomorúan, csalódottan, együttérzően, esetenként dühösen a bemutató óta, hogy nem megy. Hogy nehány oldal után elfáradnak, elakadnak, konkrétan fáj a fejük, és nem, megy. És én tördeltem a kezem, mint bármely “jó szerző”, szomorú, csalódott, sőt ijedt voltam, hogy elrontottam a könyvet, túl kicsi lett a betűméret, nagyobb formátum kellett volna, esetleg két kötet, vagy mégis ki kell eBookban is adni, hogy legalább úgy olvasni lehessen… pedig nem. Tudom, hogy hajnali négy van, de Mondom, mert felébredtem az éjszaka közepén, mert ezzel ébredtem fel, hogy el kell mondjam, hogy ez így van rendben. Az egész. Hogy igen, nehezen olvasható. Mármint aszerint, ahol emberek tartanak, amit más könyvektől megszoktak, amit ettől is várnak.
A lenyűgöző, hogy milyen sokakról tudom, hogy olvassák, ennek ellenére is. Hogy nem adták fel. A misztikus pedig, hogy az erőltetés után többek beszámolója szerint van egy pont, amikor “megadják magukat a könyvnek”, ami ezután kézen fogja, vezeti őket, abszolut nem feltételenül lineáris, egy könyvtől megszokott és elvárt módon. Hanem ott nyílik ki. Épp ott. Ott, ami számára épp érdekes. Maga miatt. Maga miatt, vagy a barátja miatt, vagy az édesapja, vagy a gyermeke, vagy egy régi szerelme miatt. Épp ott. Felüti, amikor eszébe jut, pár oldalt olvas, vagy csak pár bekezdést, vagy csak pár sort. És kész. Csukja is be. És működik az egész, amint az Akarást az ember elengedi. Nagyon érdekes ez. Nagyon kemény, mert nagyon tömény lett a könyv, de én ezt, én így tudom, az én Dolgom ez volt, ez így Jó, közérthető majd más által lesz.
Mely okból tehát teljesen rendben van, hogy sokak szerint a betűméret önmagában kiszűri az ötven pluszos korosztályt, ahogy többen, barátok poénkodtak ezen már a bemutatón is. Ahogy annak a hetven éves embernek a véleménye is teljesen rendben van, aki szerint megdöbbentően hiánypótló alkotás, amit fel kell fedezni, meg kell érteni előbb, mielőtt az olvasó kezében hasznosulni tudna. Sőt. Olyan visszajelzés is érkezett, aki kimondottan arról adott számot, hogy számára mennyire értékes a kicsi betű, mert figyelmet elvonó környezetben olvasni, vagy habzsolni lehetetlen, hiszen már a betűméret maga koncentrációra, a figyelem összpontosítására, a mód megadására kényszerít. Végül igen. Olyan is van, aki már kiolvasta. Az egészet. Nehány nap alatt. Múlt hét végén az első beszámoló is megérkezett.
Nem ilyenre akartam. Egyáltalán. Tudtam, hogy nem vagyok egy Coelho, de azért a lehető legérthetőbbre akartam, hogy minél többekhez eljuthasson, hogy terjedjen, mint segédeszköz, tíz és tízezer példányban. De mégis ilyen lett. És én ezt elfogadom. Ma hajnalra született ez meg bennem, ezért nem alszom. Hogy elmondjam. Hogy elmondjam, hogy mégsem könyv, ne úgy vedd kézbe, ne úgy ajándékozd. Hanem koncentrált esszencia, ami egyben, túl töményen, túl gyorsan, kellő alázat nélkül talán mérgező is. Higítva fogyasztandó. Időben hígítva, mert nem egyben, hanem kézikönyv jelleggel itt-ott felütve, és közösségben higítva, ami, igen, tudom, fura, de erről is többen beszámoltak, hogy jobb nem egyedül olvasni, jobb ha van más is a közelben, vagy a telefon végén, vagy egy rendszeresen találkozó csoportban, akivel/akikkel értelmezve átbeszélhető. Nem egy ember mondta ezt. Hogy a párjukkal, vagy női körben jobb, könnyebb érteni, jobban hasznosul, ha van ott más is.
Hogy ezt akartam? Igen és nem. Beszéltem erről, hogy kapcsolatokat katalizáljon, a tárgy, de abszolút nem gondoltam annyira szó szerint, hogy ezek szerint egyedül nehéz. Mégis ez van. Mondhatnám, hogy sajnálom, vagy ahogy egy hete még éreztem, hogy elrontottam, de mára pontosan ez született bennem meg, hogy nem. Nem rontottam el, ilyesmit nem lehet elrontani, hanem egyszerűen csak ez van, nem is lehet más, eszköz voltam, vagyok, nem az Alkotó, és örömmel jelentem, hogy én ezt tíz nap vívódás után mára elfogadom. Fogadjátok tehát szeretettel a könyvet, ami valahol, valahogy mégsem egészen az lett. Nem egyszerűen csak. Nem egészen. Vár Az Én Útja. Megvásárolható online vagy személyesen, ami mégsem így van, hiszen hogyan is lehetne az Én Útját megvásárolni, nem megvásárolható, hanem járjuk, járod, nálam csak az Út-Mutató kapható. Előadás róla – születéséről és tartalmáról –, holnap este lesz.
Öröm, ha megosztod!
