Mindenki én vagyok, kőkemény ez. Hogy az összes ember, legyen jó vagy rossz, az mind ÉN vagyok, háromszorosan is, mert egyrészt ő benne is az Én bontakozik, másrészt abszolút megvan bennem mindaz, amit ő szembe hoz, magamnak örülök, magammal feszülök, magammal nem működöm, magam miatt vagyok csalódott vagy dühöngök, saját lélekrészeim beszélnek így hozzám, kerülnek velem interakcióba, és végül mert konkrétan és szó szerint vagyunk nem egyszerűen csak részek, de egymással kapcsolódó részek, akiknek tehát egymással harmonikusan működni szükségszerűen feladata, legyen a másik a Rendben alattam, vagy fölöttem, vagy egy párhuzamos alrendszer része. Brutális ez. Hogy MIND én vagyok, az ÖSSZES ember, bármit is gondolok róluk. Hogy tehát NEM oldottam a saját feladatomat meg, amíg bárkivel is feszülök, hogy addig NEM lehet, NEM tudok továbblépni, én magam nem. Hogy ezt hogyan lehetséges? Szavakban tudom a választ, és napról napra bukdácsolok az úton. Sőt. Inkább csak hason csúszom, pillanatokra talán felegyenesedve, majd onnan orra, újra és újra. Esem. Mert az önfelvállalás, igen, Az Út, más megoldás nincsen, csakhogy minél konkrétabban tudom magamat vállalni annál nyilvánvalóbb, hogy egyrészt nagyon éles kontúrjaim vannak, bru-tá-lis, másokat szó szerint sértő, éllel vágó, sebeket ejtő kontúrjaim, másrészt ezzel arányban abszolút nem vagyok magamban működőképes. Hmm. Kemény. Hogy az önfelvállalás nem az egyre jobb önálló működéshez vezet, mármint igen, de csakis kapcsolódásokban. CSAK. Mert az önfelvállalás lényege nem az, hogy egyre több mindent csinálok, hanem hogy egyre többet elengedek, tehát NEM csinálok aminek eredményeként Az Úton, tehát az önfelvállalás ösvényén haladva az ember egyre konkrétabb, tehát egyre sarkosabb, tehát egyre kevesebbekkel illeszkedik, miközben magában egyre működésképtelenebb.
Sivatag. Valóságosan.
Mert KELL a többi ember, kellene, mint egy korty víz, azonban a lényem a többségnek sértő, illetve már abszolút nem tudom erőltetni őket, sem megtéveszteni, régebben mindkettő jól ment, hanem csak lépek, magam felvállalásában, tovább és tovább és tovább az úton, ami egy ilyen gigantikusan rettenetesen félelmetes senkiföldjén visz át, mert egyre konkrétabb vagyok, TEHÁT magamban egyre kevésbé működöm, miközben engem választani viszont egyre nehezebb. Mármint a belső élmény ez. Hogy közelről sértek. Pontosan az önfelvállalás, a megtett lépések okán. A felületeim lettek élesek. Legbelül Félek, olykor rettegek tehát, hogy vajon választanak-e, hiszen az idő múlásával fogyasztható egyre kevésbé, egyre kevesebbeknek vagyok, mert egyre kevésbé alkuszom, egyre kevésbé vagyok képes, minél konkrétabb a kontúr, annál határozottabb, tehát sarkos az ember, nehezen játszom meg magam, nehezen igazodom, konkrét erőfeszítés, munka, ha mégis, tehát ezen a ponton Love it or Leave it helyzetek sorozata az élet, amit külön nehezít, hogy távolról persze látszik a változás, hogy haladok, amivel arányban az emberek azt várják, hogy egyre fogyaszthatóbb és aranyosabb leszek, de nem, sőt nagyon nem, mert pont egyre keményedem abban, aki Vagyok, ami a Dolgom, ami által egyre türelmetlenedem is, ahogy ezt egyre tisztábban látom, MIKÖZBEN amúgy nem működöm egyedül. Már nem. Konkrétan NEM.
Az önfelvállalás drámája ez.
Hogy egyre nehezebben, alig vagyok fogyasztható, miközben SOKAL NAGYOBB a szükségem másokra, mint valaha volt. Félelmetes. Tetézve azzal, hogy állandó élményem, hogy közöm van az emberekhez, mindenkihez, kivétel nélkül, a fent mondottak okán, viszont hiába látom őket egyre jobban, hiába fogadom a felszínen abszolút el, a másik mégis keménységet észlel. Átmegy. Ez van. Az önfelvállalás sivataga ilyen, és bár oázisok akadnak, sőt az Ígéret Földje, nyilvánvalóan, ami vár, de oda el kell jutni, amihez ezen át kell menni. A sivatagon. Az oázisokon is. Növekvő sarkosság a kereszt, a kontúrok tisztulása okán, sokkal, de sokkal fogyaszthatóbb voltam pár éve még, és ez az erő és nyugalom a kapcsolódások által tér csak lassan vissza. Ahogy mások megérkeznek. Valóban. Erővel. Az én konkrétságomhoz a maguk lecsiszolt, tehát szintén éles, tehát a folyamat során egymáson még sok sebet ejtő felületeivel. Kemény ez nagyon. Hogy az Ígéret Földje a Közösség, amin, igen, SENKI nincsen kívül, nem lesz, de oda önfelvállalás, magány, és egymást sebezve illeszkedés, Sivatag Az Út. Hmm. No és ezért van úgy, hogy IMMÁR KEVÉS a Ne ölj! parancs, valóban, mert a Közösség Korában már az is méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére. Mert nem Látja, mert nem tart ott, mert nincsen Közösségben. Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki testvéreddel. Igen. Sőt: Ellenfeleddel szemben légy békülékeny! Igen. Azaz mégsem. Hanem MINDENKIVEL légy békében. Ami persze döntések által nem elérhető, hanem csakis szenvedésben Helyünkre csiszolódva. Okozat.
[Dolgoznál rajta? Lehet. A női csoport már szoros, de Férfiaknál még van pár hely.]
<
p>
A hegyi beszédben Jézus így szólt tanítványaihoz: Ha igaz voltotok nem múlja felül az írástudókét és a farizeusokét, nem juthattok be a mennyek országába. Hallottátok, hogy a régieknek ezt mondták: „Ne ölj!” Aki öl, méltó az ítéletre. Én viszont azt mondom nektek, hogy méltó az ítéletre mindaz, aki haragszik testvérére. Aki azt mondja testvérének: „Te esztelen!”, méltó a főtanács ítéletére. Aki pedig azt mondja: „Te istentelen!”, méltó a kárhozat tüzére. Ha tehát ajándékot akarsz az oltáron felajánlani, és ott eszedbe jut, hogy testvérednek valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, s menj, előbb békülj ki testvéreddel. Csak azután térj vissza, hogy bemutasd áldozatodat! Ellenfeleddel szemben légy békülékeny, amikor még úton vagy vele, nehogy átadjon a bírónak, a bíró pedig a börtönőrnek, és a börtönbe vessenek. Bizony, mondom neked, ki nem jössz onnan, míg az utolsó garast is meg nem fizeted.
Mt 5,20-26
Öröm, ha megosztod!
