A Ló Alap. Férfiként különösen. Királyfiként bár talán lovon indultam, de vándorként, a legsötétebb részeken bizonyosan gyalog, és éppenhogy vergődöm át, a legkeményebb Próbán, majd kifele jövet, mikor az Ügy, az Irány megvan, a szemétdombon találok újra lovat. A Lovat immár, de ezt akkor és ott persze, hogy nem tudom még, ha mondták sem hiszem el, hanem gondozom és ápolom, szeretet okán, húst akár a combomból is adok, és én vagyok legjobban meglepve, mikor egy nap beszélni kezd. Hmm. Alap a Ló. Az Erő szombóluma, ami egyben az Eszköz, amivel a Lovas és az Üzenet, tehát a Funkció, tehát a Kard célba ér, a Harc, a Szolgálat így valósul meg, meg csak így valósulhat. Fokozat tehát a Ló. Szükségszerű. Lovagi tornán másképp kiállni nem tudok, a Nő sosem vesz észre, választani sem tud, ha lovam nincsen. Kell tehát. Nőként pedig éppen ellentétesen, NEM kell. Nők esetében a ló a kósza, a Harcos életmód, a zabolázatlan Ösztönök és Vágyak szimbóluma, amit, igen, tajtékosra KELL lovagolni, előbb, rogyásig, majd elengedni, letenni, istállóba kötni, tehát Felelősen Uralni fontos, hogy aztán helyébe a Férfi léphessen. Be KELL törni, majd kötni. Művészet az, amit a Lovon, tehát szeretőkön a Nő megtanult, le kell tenni, a Lelke istállójába, tehát a nemláthatóba el, hogy a Férfi merje választani, és hogy aztán rajta keresztül, a Férfi által hasznosulhasson, Hátasként immár magát ajánlva. Kemény.
Az Erő Felelősség, a Felelősség Erő – gyakoroljuk hát, éljen a Ló Éve.
És Szabad, igen, bárhogy, tehát vadul is, bár kockázatos, nyilván, végül Nyugodt kéz, sőt, Jelenlét kell hozzá, mert valóságosan ért, szavak nélkül akár, érzésekből, és minél nagyobb az összhang annál jobban Erősödik. A Ló, az Erő. Nő. Ami egészen lenyűgözően NAGY kihívás időnként, nekem például. Uralni. Tehát NEM visszaütni, bármi is történik, mert az Erő nagy, annyival nagyobb, Alapítóként az enyém tulajdonképpen korlátlan ebben az Országban, bármit tehetek, sőt, könnyen is, egy kattintás csak bárki „halála”, és örökre tűnik el, de nem szabad, pontosan ezért nem, az Erőt használni annál kevésbé szabad, minél nagyobb. Hmm. Így tétlen az Isten. Totális elfogadás, megengedés, Szeretet, ahol én nyilvánvalóan nem tartok, tehát még használom, de csak mértékkel szabad. Sőt. Állni kell az ütéseket. Mester nem az, aki győz, hanem, aki nem bocsátkozik harcba. Mert a helyzet feloldása, a Másik feloldása is ott van, amikor kitombolta magát, amikor ezzel szembesül, míg ha visszaütök az csak elodázza a kínt, mert annál tovább Küzd. Ez van. Másrészt, hogy az acsarkodó a Közösséget mégse demoralizálhassa közben, hogy az Erő látszódjék, a Fény, bárhogy is csapkodnak a hullámok, sőt, gát, tehát védelem is legyen a csendeseknek, annyira viszont használnom KELL, az Erőt. Na ez, EZ az Egyensúly a Felelősség. Ami legnagyobb Kihívás is egyben. Hmm.
„Mondd mennyit ér az ember, ha bűntelen, de gyenge! Mondd mennyit ér, ha készül véres győzelemre”
Öröm, ha megosztod!
