Én Vagyok, Amit Alkotok. Mindig, pontosabban előrébb picit. Az Alkotás az időszerű Lépés. Mindig. A következő. Előrébb mutat, így terápia. Amit alkotok tükör, amibe nem elég belenézni, hanem bele KELL lépni. Mindig. Mindenkinek. Tettek. Szét KELL törni. Minden Alkotást, minden Tükröt. Lényege, mint a tibeti mandala, a lágy mozdulat, amivel elsöpröm a végén. Nézd meg, és menj tovább. Tapasztalás. Lépni kell tehát, ELŐRE, Bele a Tükörbe, s így összetörni azt … fess hát, írj, szavalj, ALKOSS. Mindegy mit és mindegy hogyan, engedd, jöjjön, Hadd jöjjön, és aztán csodálkozz rá és Lépj. Bele. Tedd ki magad annak, amit az alkotásod mutat, ugyanis arra van szükséged, pontosan arra, add hát át magad neki, bármi is az, Lépj, Csináld, és meg fog nyugodni a Művészeted, mert a Lényed, mert az Önvalód. Is. Fokozatosan és Bizonyosan. Meg KELL tapasztalni, az Alkotást. A folyamatot is, hogy Alkotok, de mégminkább, amire Mutat. Mert EZ a lényege, hogy Irányt mutat. A képek, a szavak pontosan kifejezik, bármi is az. A szükséget, az Időszerűt. Tapasztalni kell. Különben csak hiszti, halogatás, céltalan sikoly, minden művészet. Az enyém is. Tapasztalni. Kell.