Vallásos neveltetést kaptam. Gyakoroltam is a vallásomat – eleget tettem a katolicizmus parancsainak – soká, míg egy nap arra jöttem rá, hogy nem értem, miért csinálom. Pogányság következett. Vallás és családi minták követése helyett filozófia, keleti hagyományok, lélektan, ezoterika, testi örömök és nőcsábászat felé fordultam – olvastam és tapasztaltam és tanultam, éveken át, tiszta itatósként szívva magamba betűket, élményeket és persze foltokat is, aminek eredményeként kitörtem a tabuk rabságából, ledöntöttem a neveltetésem bálványait. Ez az út engem sok tévelygés után Jézushoz vezetett. Valamint arra a felismerésre, hogy a vallások őt hiányosan értik. Mert, én ezt látom, az egyházakat alkotó egyének személyes tapasztalatai hiányosak. Hiszek Istenben és királyomként követem Jézust, mondhatnám, de az igazság nagyobb:
Bizonyosságom van Jézus életében, tanításában, példájában, és folyamatos élményem az Atya szeretete. Sejtjeim szintjén tudom, mert napi szinten tapasztalom, hogy a világban Rend és Szeretet és Kegyelem van, hogy döbbenetesen – számomra felfoghatatlanul – magasztos csoda az élet, nem tudom szavakba foglalni a hálát, amit azért érzek, hogy itt a Földön apró részese lehetek ennek. Meggyőződésem, hogy a teremtés lényege a tökéletesedés, és az élet úgy teljes, boldogság csakis úgy lehetséges, ha ebből kiveszi a részét az ember: tökéletesedik és tökéletesít. Vallom, hogy mi emberek testvérei vagyunk egymásnak, Jézussal az élen, és törekszem ezt a hírt elvinni embertársaimnak. A fény harcosa vagyok. Isten országát építem.
Isten országát építem, ami nem feltétlen látszik rajtam. Mert Istenről ritkán, Jézusról keveset beszélek. Szavak helyett példát, hittételek helyett praktikus magyarázatokat, védett teret, elfogadó szeretetet és új élményekhez segítő bátorítást igyekszem adni, amiből mindenki maga jöhet rá, előbb arra, hogy melyik az út, amin boldog lehet – és utóbb arra is, hogy az út, amin halad a jézusi út és Istenhez vezet. Erre tettem fel az életemet.
Tapasztalatom, hogy működik. Nem egy, nem két, nem három sötétben botorkáló embert segítettem már az utat meglátni, majd azon lépni, és végül az út jézusi természetére rácsodálkozni, sőt mások számára ezután az úton vezetővé válni.
Sokat gondolkodtam azon, hogy miért én kell ezt csináljam… Megtiszteltetés, és kegyelem, hogy csinálhatom, persze – de miért kicsi én, miért ilyen egyedül, miért ilyen nehéz. Miért kicsi én és miért nem a hatalmas egyházak és vallásos szervezetek, sőt ennél továbbmenve: miért érzem azt, hogy a jézusi út, igazság és élet terjesztését nem is csak a vallások támogatását nélkülözve, de a vallások által meg nem értve, azok ellenében kell próbáljam.
Felismerésem, hogy azért, mert a sötétséget a vallások elutasítják. Holott minden ember át kell keljen vágyai tengerén, lelke sötét éjszakáján – fel kell a lelke mélységeit (árnyékát is magába foglaló igazi önmagát) fedezze, hogy a Fénybe, tehát az igazsághoz elérkezhessék. Elméletben ez nem lehetséges. Csakis gyakorlatban. Tapasztalások által. Amik nyilvánvalóan “bűnös”, mert önző, tehát parázna és/vagy kapzsi és/vagy mohó és/vagy kevély és/vagy fösvény vágyak-tettek-élmények lesznek. A vallások tiltják ezt. És mivel tiltják aktívan útját állják az egyén Istenhez vezető útjának.
Sok száz ember életében vettem segítőként részt az elmúlt tíz évben, és az a megfigyelésem, hogy a sötétséggel való szembenézés – tehát “bűnök”, sőt bukások, tehát aktív “bűnözés” – nélkül nem tud az ember magával megbékélni, és így nem juthat Istenhez el. Imákat parancsolt rítusok szerint lehet ugyan ismételgetni, de ez hamis biztonság csak, ami valódi hitre nem vezet, mert az embernek igazi kapcsolata nem alakulhat ki, mert a személyiségfejlődése nem tud az igazság kősziklájához eljutni, ha a sötétséggel való szembenézéshez és az azon való átkeléshez nem kap segítséget.
Másképp: kevés embereknek azt mondogatni, hogy Isten szeret – meg parancsokat adni, hogy hogyan éljenek – hanem a tökéletlenségük elfogadásában kell segítséget kapjanak. Hogy rendben van, hogy tökéletlenek. (Én-mi ezt törekszünk az Énakadémia által adni. Védett teret a tökéletlenség, tehát bukások-hibák-bűnök: az árnyékot is magába foglaló emberség őszinte felvállalásához, hogy a fény a sötétség hátterén megmutatkozzék, egyre igazabb emberek egyre testvéribb kapcsolódásra legyenek képesek.)
“Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.“
A személyes poklon minden embernek muszáj átkelni, tapasztalatom szerint, ami csakis bukások által lehetséges. Önmagunk felfedezéséhez “bűnöket” kell elkövessünk. És bár gyónni adnak a vallások lehetőséget, de a pokol elkerülhetetlensége – sőt rendbe tartozó mivolta – hiányzik a tanítás fősodrából. Hanem épp ellenkezőleg: a vallások szerint a bűn (az önközpontú életvitel) tilos. A vallások visszatartanak az Istenhez magamon keresztül vezető úton, mert tiltják a szembesüléshez szükséges tapasztalást. Bűnösöktől akár szentségeket is megvonnak, tehát részlegesen kiközösítik őket, az oly fontos elfogadás helyett. A vallások nem csak nem támogatják az egyén fejlődését, hanem (kis túlzással) önmagunk felfedezése a vallások szerint bűnös.
Holott… (nyilvános működése megkezdése előtt!) Jézus is kiment a pusztába.
Holott… Jézus maga tanított bukásról és megtérésről a tékozló fiú történetével.
Holott… Pál helyeselte István kivégzését, és üldözte a keresztényeket.
Megértésem, hogy amint Jézus is szembenézett a sötétség fejedelmével, úgy mindannyiunknak szembesülnünk kell a démonainkkal (személyiségünk elzárt, megtagadott, a figyelem fényét nélkülöző, nem integrált részvével). Hívhatjuk ördögnek, de az én benyomásom, hogy átlag emberek esetén nincsen rosszindulatú külső résztvevő személy, hanem a fény átmeneti hiánya van csak, aminek az önközpontú ember magából kiinduló és magába visszatérő figyelme a forrása. Másképp: az élet közepén átmenetileg magunkba, a vágyainkba-fejünkbe-értelmünkbe reked a figyelmünk. Szükségszerűen. Mindenkinek.
Eltérően Jézustól, nekünk ez nem negyven nap. Hanem, mint a tékozló fiú esetében: évek, egy életkorszak.
30as-40es éveinkre boldoglatalanságunk ténye egyre feszítőbb, szembe kell nézzünk vele, el kell kezdjük magunkat keresni – Ki vagyok?, Mit akarok?, Mi az élet értelme? – aminek eredménye lesz előbb önismeret és ezzel arányban mindenségkapcsolat, majd Jézus tanulmányozása, végül a Lélek által vezetett élet. A kereső ember magát keresi, de magát megsimerve Istent találja meg, mert egyedül Isten Van, nem lehet mást megtalálni. A vallások elfelejtették ezt. Vagy sosem tudták. Nem tudom, de nem jól segítenek.
A vallások a személyes út támogatása helyett a “fényt” erőltetik, kívülről, szokásokban kereteznek, ahelyett, hogy a fény belső megszületését segítenék. Ami nem csak azért katasztrófa mert nem működik, hanem azért is, mert az erőltetés által a fény fény-természetét is elveszíti, mert többé már nem elfogadás, többé már nem szeretet, többé már nem fénylik. A vallások a fény erőltetése által részleges sötétségbe jutottak – mert az embereket a sötétségtől erővel akarták megóvni, de ettől maguk elhomályosodtak –, az emberek nagy része NEM érzi elfogadva és szeretve magát az egyházak által, bármit is prédikálnak a papok.
Emberi természetünk, az emberi út – sőt a jézusi út és tanítás – el nem fogadása ez a vallások részéről szerintem, amin a modern ember már átlát. Nem tudja megfogalmazni, hogy mi a baja, de érzi. Hiteles, tehát emberi, tehát példás életet élő, de tökéletlenségüket is vállaló vezetőket vágyik, ilyeneket követ – minták és dogmák és rítusok többé nem tartják meg. Mert már meri az érzéseit választani, és: köszöni, az erőltetést nem kéri. Tehát nem jár szertartásokra, kiürültek a templomok. Mert nem kéri a “fejtágítást”, és mert: nem elég hitelesek a papok.
Ritka a hiteles pap, mert Isten kegyelme által felügyelt élet helyett (ebből részlegesen kivonva) hittudósok által felügyelt elméleti képzést kapnak, így saját élettapasztalat helyett dogmákba kapaszkodnak, hogy a szolgálatot el tudják látni. Lelki vezetővé kevésbé saját megélt bukások, hanem mások beszámolói, elméleti mankók által lesznek, és így “Az Életről” jobbára közvetett tudásuk van csak – abból túl sok is talán túl korán (mert saját élmények nélkül) –, ami a jézusi “Ne féljetek!” helyett épp félelmet is kelthet. Az élettől, nőktől, a bűntől. Persze, hogy ritka a hiteles pap. Különösen a fiatalok között. Mert még nem lehet az, mert még nem élt eleget, sőt részben tiltják neki az életet. Ami a problémánk forrása.
Problémánk forrása a hiteles vezetők hiánya. Mert a minták (belső megfelelés és társadalmi normák) már nem kényszerítik az egyént a templomba, hanem őket behívni kell. Amihez vonzó személy kell legyen, aki hív. Hiteles ember. Ami csak úgy lehet, ha “volt a pusztában”, tehát megjárta a maga poklát, és így “megszülte az Istenembert” magában. Tapasztalatom, hogy az Istenkapcsolathoz a vágyak kísértésében kell csalódni. Aki elnyomja a vágyait az csak vallásos, de igazi hite, élő kapcsolata, részesség élménye nincs, mert nem lehet, mert az önközpontúságból fakadó bukások feldolgozása nélkül ez nem születhet meg.
Vezető válságban vagyunk.
Túl kevés a hiteles ember, és ők népszerűségük ellenére is a lelki vezetést szolgálni hivatott nagy egyházi rendszerek perifériájára szorulnak, unortodox életük és ebben gyökerező (ez alapján hiteles) tanításuk miatt.
Miközben másrészt tömegek szeretnének példát követni, és vágynak szeretve lenni.
Aminek eredménye hamis próféták, önjelölt guruk sokasága.
Ezt látom.
És hogy egyre súlyosabb a helyzet.
Az emberiség tovább kellett a minták börtönéből lépjen, tehát el kellett a vallásokat hagyja, szükségszerű és jó volt az indvidualizmus felvilágosodással kezdődő nagy hulláma, aminek tetőzése mostanában csap rajtuk át. “Woke” az elit kultúra, aminek az elmaradott (és hátrahagyott, kényszer-reformált, ott még nem tartó) tömegek ellenállnak, ami populáris visszacsapásként (Trump és Brexit) csúcsosodott. A megoldás a jézusi út. Amihez tovább kell lépjünk. Woke (tehát tudatos-önközpontú-szabad) és konzervatív (tehát mintakövető-kényszerítő-korlátozó) erők birkóznak a világban, de nyerni egyik sem tud, hanem a színpadképet jelentik csak, és közben érik az idő, hogy továbblépésként az emberek Jézus által példázott testvérisége megjelenjék. Én ebben hiszek. Hogy végül szeretnünk kell (majd) egymást, nincsen más megoldás.
A továbblépés az egyén szintjén tud megjelenni.
Ez a tapasztalatom. Hogy a továbblépéshez a tömeget alkotó egyének tudatszintje kell emelkedjék, amihez segíteni kell nekik a sötétségen átkelni. A saját tökéletelenségükön, emberi mivoltuk lényegén kell átkeljenek. Ehhez, az ezzel való megbékéléshez kell nekik a jézusi példa alapján segítség. Egymásnak kell a jézusi példa alapján segítsünk. Mert nincs kire várni, mert nincsen itt más.
Konkrétabban: a tökéletességben pózolás helyett “tökéletlenedésben” – a tökéletlenségük felvállalásában – kell az embereknek segíteni. Azt látjuk, hogy az emberi tökéletesedés legfontosabb feltétele a tökéletlenség tényének kőszikláján állni, mert a sebeit mutatni merő (meztelen) ember felé automatikusan indul a segítség.
A sötétségben az embereknek fényre, tehát hitre van szükségük. A cél az kell legyen, hogy adjuk ezt nekik, és segítsük őket egymásnak figyelmet, szeretetet adni – az önismeret sűrű sötét erdejét, az életközépi poklot közösségben átvészelni –, amíg az igaz emberségükhöz, és így Istenhez elérkeznek. Ami után ők is szeretetet, tehát figyelmet és hitet adnak majd már a közösségnek.
Én ezen dolgozom. A mi célunk egy olyan új közösség és közösségi oldal, ami Istenhez a jézusi úton vezet az által, hogy a jutalmazza, és például állítja az igaz embereket. Nem híresztelem róluk, de a közösséggel és az appal is ez a szándék. Óriási a feladat, szükség van Rád is – feltétlen kapcsolódj be, ha méltó harcot keresel, és segítenél nekünk ebben!
Hálával,
Joós István
p.s.
Hogy régen családokban, azok felrúgása nélkül is születtek hiteles emberek? Igaz. De ha közelebbről nézzük ezeket a történeteket, akkor az is kiderül, hogy ők is átmentek a maguk poklán, mire az Istenkapcsolat meglett, csak régen annyira erősek voltak még a keretek, hogy ez jobbára belső harc volt csak, és nem jelentette, hogy az egyén, a kapcsolatai, családok szétesnek. A világ megváltozott. A közgondolkodás, az össztársadalmi konszenzus és az egyénre ható hatások is radikálisan megváltoztak. Pokoljárásban kell embereknek segítsünk, ha azt akarjuk, hogy többen lássák meg a fényt – és ehhez el kell szerintem fogadjuk, hogy a mai realitás az, hogy ennek során családok gyakran szétesnek. El kell szerintem fogadjuk, hogy a legfőbb jó nem a család mindenáron való egyben tartása. És nem is a törvények betartása. Hanem a legfőbb jó a fejlődés, aminek során családok szétesése, sőt Isten időleges megtagadása is a rend, tehát Isten akaratának része.
Öröm, ha megosztod!
