Abban az időben néhány farizeus jött Jézushoz, és figyelmeztették: „Sietve távozzál innen! Heródes meg akar ölni.” De ő ezt válaszolta: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Íme, ördögöket űzök, és gyógyítok ma és holnap; csak harmadnapra fejezem be. De ma, holnap és holnapután tovább kell járnom utamat, mert nem veszhet el próféta Jeruzsálemen kívül. Jeruzsálem, Jeruzsálem, te megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akiket hozzád küldtek. Hányszor akartam egybegyűjteni fiaidat, mint ahogy a tyúk szárnya alá gyűjti csibéit, de te nem akartad. Meglátjátok, elhagyott lesz házatok. Mondom nektek: Nem láttok engem mindaddig, amíg el nem jön az az idő, amikor így kiáltoztok: Áldott, aki jön az Úr nevében!”
Lk 13,31-35
*
Megnyugtató, hogy ő is akart. És neki sem ment. Akarva nem megy, de mégis, mind beleesünk, újra és újra és újra. Nehéz úgy törekedni egy célra, hogy az eredményt ne várja az ember el, de igazán adni, igazán segíteni – sőt az élet bármely területén igazán sikeresnek lenni – csak így lehet, ha az ember mindent megtesz, ami hatalmában áll, mintha csak rajta múlna, hogy ezzel a változást előmozdítsa anélkül, hogy legevésbé is elvárná, hogy az valóban meg is történjék, hogy legkevésbé is erőltetné azt. Hmm. Időszerűség végül a legnagyobb úr, időzítés a legnagyobb művészet – figyelem hozzá a kulcs, az akaratom erőltetése (befelé figyelés) helyett arra figyelni, hogy ma ebből mi lehetséges (kifelé figyelés), és beérni annyival. Képes vagy rá.
Öröm, ha megosztod!
