A mag nőni, szervesülni akar, Élni, minden mag, az emberi kapcsolatok is, mindennapossá, rendszerré válni. Örülünk egymásnak, de az alkami öröm nem fenntartható. Az alkalmiság nem, mert a mag fejlődni akar, bontakozni, közeledni, Élnie vagy Halnia kell. Érezzük ezt, és keressük a módját. Vannak, akikkel kitartóan. És olyanok is vannak, akikkel már túl a kitartáson, már erőltetjük, már lélegeztetőn van, meghalt. A közös út értékét nem az időtartam adja. Hanem, hogy megtörtént, egyáltalán, hogy élt. Évek, hónapok, napok, vagy akár csak órák. Mindegy. Hatalmas érték, mert ritka. Irány, tempó, napi rendszer, amikor közös. Ajándék. Hát ki vagyok én, hogy elutasítsam, hogy jobban akarjam tudni … és mégis, gyakran. De nem baj, persze, ez sem baj, hiszen a mag sosem csak egy, nézz be egy magházba, szorozd ezerrel, az almafa biztosítása. Hogy sok. Szabad tehát a magtól életet tagadni, lehetőséget leölni, emberi kapcsolat őszinte felfedezésének magam nem megadni, persze hogy, mert mindegy, lesz másik, sokezer további ér-kezik, emberek, helyzetek, az időszerű nem megállítható, sosem a konkrét személy a lényeg. Hanem a nyárutó és az ősz. Amit a viszonylagos biztonság látszólag bár nehezít, nehéz elengedni, függjük, de valójában teljesen rendben, ez is, mert bizonyosan változtatok, amikor nem bírom tovább, és előbb biztosan nem. A szenvedés értéke, az ősz lényege ez. A mag már a földben és a levél önként válik le, amikor időszerű. Szép ez, nagyon, és különösen, hogy táptalaj lesz abból, ami a fáról lehullik, mennyire valószínűtlen, és mégis, az előző kor romjai, amit elengedek, ami idejétmúlt, okkal épp az, és pontosan abból nő ki az új, épp az kell hozzá, amit ma gyászolok, az avar bölcső, egész télen át melengeti a magot, táplálja, s gyermeke a következő tavasz.