Igen. Tudom, hogy úgy tűnik, hogy a fiatalokat meg kell menteni – a világtól, olykor maguktól – de nem. Részben nem kell, részben nem lehet.

Én például a (szinte) tökéletes neveltetés (szinte) tökéletes burkában nőttem fel, de magamtól senki nem tudott így sem megmenteni. Sőt mivel a világ általában megmenteni és megkímélni próbált, így sokkal később találtam csak a valódi, az igazi, a nagy betűs élettel magamat szembe, mint a mostani fiatalok. Haverok, buli, fanta, ügyeskedés, pózolás, éjszakázás, fű, alkohol, nőcsábászat, meg kellett mindezt tapasztaljam, mert vonzott, engem, legbelül, senki és semmi nem tudott volna ettől megkímélni. Hmm.

Az ember személyisége végül a döntő.

Az visz a „rosszba”, magamat, én – és ez pontosan , mert csiszolódva tanulunk, válságok által. Ráadásul az idő is számít. Minél később megy az ember az önközpontú kísértések sivatagán át, annál több időt vesztett, illetve mintha annál nehezebb is lenne. Középkorú emberek nehezen, nehezebben lépnek függésekből és nemjó megoldásokból tovább, kamaszként egy pár fejfájós este, esteleg hónap elég abból, amiből felnőttként akár több éves mélyrepülés is lehet. Mert tiltották. Mert óvni próbáltak. Tehát annál jobban érdekelt, vágytam, nyomtam magamban el, persze, hogy robban, amikor végre teret kap – sőt szeretünk pontosan abba menekülni, évekre rejtőzni akár abba, amit nem volt szabad. Nem lehet megmenteni a fiatalokat,

nem lehet, nem kell, nem szabad.

Mert a „rosszat” tapasztalni egészen más, mint elméletben tudni, hogy az nem helyes. Hasznos tapasztalni. Következményekkel szembesülni. Mert tapasztalat által tudása lesz az embernek arról, hogy a „rossz”, amit annak mondanak valóban nem jó. Szerintem kizárólag saját kárunkon tanulunk. Ami fontos, azt csak így. Bukva és zuhanva. Fontos ez. Hogy a szakadék jó. Is. Picit zuhanni. Ugyanis csakis így lehet a felhajtóerőt felfedezni, hogy valami nem enged tovább lefelé gyorsulni, lassítja a szabadesést, hátamon lobog, valami, a szél rázza, nahát, magától nyílik ki, új lehetőség, hiszen ezek szárnyak…

KELL a zuhanás is.

A kényszer, a kilátástalanság, hogy az ember a szárnyait felfedezze és használni kezdje. Erkölcsöt tanítani fontos, nem a nevelés ellen beszélek, de végül az embernek a saját bőrén kell tapasztalni, hogy mi jó és mi nem. Különösen, ha csábítja a fény, a csillogás, az „Aranyélet” (jó ez a cím, HBO). Ezt látom. És mivel ez így van sokkal jobb engedni, hogy az ágy széléről olykor lehuppanjon a gyermek, mint mindig elkapni próbálni. Persze, hogy a legjobbra törekszik minden szülő, de a fiatalok valódi belső késztetéseit elfojtani úgysem lehet, sőt akit túl soká óvnak sokkal nagyobb kanállal csap bele, mélyebbre csúszik, mint aki korábban, a maga kárán tanul. Jó és rossz, igaz és hamis, kevés onnan tudni, hogy mondták, hanem

saját képesség kell a megkülönböztetésre.

Amihez előbb tapasztalni kell. Mindazt, amiben bizonytalan vagyok, ami annak ellenére vonz, nagyon, hogy pedig tiltották. Becstelenség például nem jó. Tudom, immár, én, biztosan, mert soká ügyeskedtem, és nem vált be. Ideig óráig hozott sikert, aztán rámdőlt az egész, hatalmasat buktam, és ettől engem semmilyen neveltetés nem tudott volna megkímélni. Sőt. Visszatekintve bárcsak hamarabb tapasztaltam, hamarabb kiderült volna. Bárcsak már gimiben… irigylem picit a mai fiatalokat! Jó lett volna hamarabb kezdjek élesben tanulni jóról és rosszról, megkülönböztetni, pofonok által, másrészt ahogy történt sem rossz. Nyilván. Hmm. Óvjátok, védjétek, igen – de engedjétek élni és tapasztalni a gyermekeket! Bízzatok bennük! Sőt. Ez az. Magatokban! Szülők, a saját eddigi nevelésetekben bízzatok jobban!!

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!