Az a nehéz a csodákban, hogy nem megy, amíg az ember számára az élet, tehát önmaga a legnagyobb érték, addig egészen egyszerűen nem működik. Mert észrevenni képtelen. Az ember. Addig. A mindennapos egyetlen legnagyobb csodát, ami a továbblépés lehetősége. Hanem a többség a csoda – tehát az Új – helyett a régihez, tehát az elavulthoz, tehát a kínhoz és szenvedéshez és halálhoz ragaszkodik, olyannyira, hogy ezek védelmében követeket is ragad akár, hogy a változás lehetőségét a hírhozóval együtt erőszakosan elpusztítsa. István halálára emlékszik ma az egyház, aki a Jézus utáni első vértanú volt. „Kegyelemmel és erővel telt” férfiú. „Nagy csodákat és jeleket művelt a nép körében”. Meglehetősen hamar kivégezték. Csodák NEM történnek az emberekkel, hanem csodák vannak, és azokat észrevenni lehet. A csoda kulcsa az igazodás. Hogy hajlandó legyél erre, hogy eléggé bízz – vagy eléggé szenvedj – ahhoz, hogy ne akarj többé a saját önközpontú fejed után menni: hogy megengedd a változást.
*
Abban az időben, amikor Jézus az örök élet kenyeréről beszélt, így szóltak hozzá a tömegből: „Hadd lássuk, milyen csodát művelsz, hogy higgyünk neked! Mit tudsz tenni? Atyáink mannát ettek a pusztában, amint az írás mondja: Égből való kenyeret adott enni nekik.” Jézus így felelt: „Bizony, bizony, mondom nektek; nem Mózes adott kenyeret az égből, hanem Atyám adja az igazi mennyei kenyeret. Az az Isten kenyere, amely leszállt a mennyből, és életet ad a világnak.” „Uram – kiáltották –, add nekünk mindig ezt a kenyeret!” Jézus így válaszolt: „Én vagyok az élet kenyere. Aki hozzám jön, nem éhezik többé; és aki bennem hisz, nem szomjazik sohasem.”
Jn 6,30-35
Öröm, ha megosztod!
