Sokkal nagyobb vagyok belül, mint kívül, évek óta élményem ez, szinte félelmetes, hogy mennyivel, máskor elkeserítő, nézőpont dolga, de a játék számomra végül erről szól, a leglényege, felszínre hozni, megengedni az Igazat, ami belül van. Mármint a lehetőség igazsága van belül, kívül pedig a megvalósítás igazsága, ott tartok. Mindkettő fontos. Mert egymás mellett, sőt, mert egymásba ágyazva Igaz, a kettő egy, a báb lényegét tekintve pillangó, a bimbó virág, az idő látszólagos, csak értelmezni segít, ezért nem ellentmondás, hogy egyszerre igazak, és ezért, hogy megtagadni bármelyiket nagyon veszélyes, mert, aki egyiket vagy másikat megtagadja az időből, tehát a vátozásból, tehát a fejlődésből, tehát az életből iratkozik ki, aminél csak érteni akarni nagyobb zsákutca. Ezt tapasztalom. Hogy a belső Igazság, a létem, az Én, a potenciál Igazsága, tehát a lehetőség megvalósulása annál könnyebben, és annál nagyobb mértékben történik, amennyire NEM akarom megérteni azt. Megnevezni tehát. Nagyon fontos ez, hogy a megnevezés kísérlet a megértésre, fogalmilag az, amikor tehát a végső Célomat próbálom meghatározni, vagy a világban betöltött abszolút Funkciómat, akkor ott a pillanat Igazságából, a konkrét tennivalóból, a kanyarig nyilvánvalóan látszó útból, a konkrét lépésből, tehát a járásból, tehát az életben való részvételből lépek ki, a fejembe zárkózom, abszolútat igénylő arroganciám okán, hogy érteni Akarom, holott nem kell, holott nem lehet. Érdekes ez nagyon. Értés és nemértés tánca. Hogy a kanyarig, azon belül a következő lépésig valóban fontos ellássak, ami a Harcom, itt és most az, amit tehát értenem kell, de azon túl már épp nem, azon túl már éreznem elég, megengedni az Irányt, anélkül, hogy soká fürkészném, hogy hová is tartok, hogy a kanyar után mi következik. Hmm. Pünkösd lényege számomra ez. A pillanat, a pillanatban megnyilvánuló késztetések, a pillanat Igazságának a megengedése, amiből cselekvés, tehát Lépés lesz, itt és most ami által haladok. Itt és Most. Mármint, ha nem aggódom a Végső Célon, amint elengedem, hogy azt értenem kéne. Odaadás. Megadás. Odadőlés. Így értem, így értik. Megadni magam a pillanat inspirációjának, tenni, mondani, lépni, amit helyesnek, Igaznak érzek, megnevezés nélkül, mert igen, érzem, minden pillanatban érzem, gyakran mondatok formájában is világos, le tudom írni, ha akarom, hogy MOST mit kéne tegyek, a kérdés nem ez, hanem, hogy követem-e a Hangot. Ami Van. Követem-e annak ellenére, hogy NEM MARADÉKTALANUL VILÁGOS a Cél, tehát az Ok. EZ a kérdés. Az pedig, hogy ugyanez az élmény, a Hang, az inspiráció az Isteni Egység harmadik személyeként, Szent Lélek néven is leírható igazán nem kell zavarjon. Épp annyira nem, mint ahogy az sem, hogy a Dolgom, tehát a saját Konkrét Funkcióm, a Világ Rendjében meglévő helyem áldozattal is járó elfoglalását pedig Jézussal és a kereszttel írják le. Mindegy a megnevezés, a lényeg, hogy így van, hogy ez fontos. Karácsony, Húsvét és Pünkösd ezért a főünnepek. Egymás után. Az ember a szellemi-lelki úton Isten megváltó szeretetét tapasztalja először, hogy valami Nagyobb része vagyok, amit Szeretet vezérel, létem alapja és oka, ez, ami Karácsony témája, és a legkönnyebben érthető, majd, hogy nem véletlen jöttem, hanem Dolgom, Funkcióm Van, amit el kell foglaljak, boldog csak így lehetek, sőt, ez által a többiekhez is Van közöm, külön, nélkülük Boldogságra sem juthatok, meg kell magam adni, a nagyobb részeként Helyemet elfoglalni, közösségben, egyedi Funkcióm szerint másokkal kapcsolódva, ami áldozat, de örömteli, mert hasznosulás, ez Húsvét üzenete, és végül, hogy nem vagy egyedül, soha nem is voltál, soha nem is leszel, mindegy, hogy Vigasztalónak, vagy az ősök Szellemének, vagy nagy Tengrinek, vagy Buddha természetnek vagy Taónak hívod, a Nagyobb Van, Itt Van, Velünk Van, mindig Van, Vagyunk, Vagyok. Áldott Pünkösdöt kívánok tehát, innen, Dániából, egy kis sziget kis templomának kis padjai közül, óriási szeretettel.
Öröm, ha megosztod!
