Házas életem második napja. Lássuk csak. Mi változott. Hmm. Első látásra semmi. :) .. Angika ugyanúgy ágyban, kávét bevittem neki, és én a reggel bőséges derűjét élvezem, most épp Szicília bongó harangjai közepette, egy kedves kis cataniai teraszon. Csodás. Tudtam, hogy így lesz. Mondtam is, többek megrökönyödésére, hogy a döntés tavaly augusztusban született meg, amikor választottam őt, sőt ha igazán őszinte akarok lenni, akkor két évvel ezelőtt, amikor segítséget Tőle először elfogadtam, ezért érkezett ugyanis, és pontosan akkor dőlt el. Amikor Ő adni kezdett, és én pedig fogadni. Az egyoldalúság által, az eladósodás által született az elköteleződés, megbecsülés bár korábban is volt, de ez az elszakíthatatlan, részesség jellegű szeretet, hogy mintha bennem lenne, Ő, részemként, kiterjesztésem gyakorlatilag, a tökéletes egyértelműségű egymást kiegészítő kapcsolat azóta van, sőt napról napra erősödik. Rajta múlott. Hogy adta, mindent amit tudott, fenntartások nélkül. És rajtam, hogy fogadtam. Amihez képest a tegnapelőtti szertartás “semmi”. Előre tudtam ezt. Aztán persze kiderült, hogy mégsem… Semmi nem változott, de valahogy mégis, minden. Nem az aláírás miatt. Sem, hogy a nevem felvette. Hanem a kiállás okán. Egyedül álltam eddig. Vele, de nélküle, mert bár sok munkája volt bennem, de az a nyugalmamon volt “csak” érezhető. Most pedig együtt álltunk. Most először. Mostantól együtt. A zsebemben mindig velem lévő, Tőle a döntés alkalmából kapott kis kereszten felül immár látható módon is, személyesen, vagy minimum gyűrű formájában, amitől igen, tovább nő az erőm. És másrészt a kiállás okán is. Hogy már említettem? Igen. Most azonban a másik aspektus fontos, hogy a szertartás részeként hitvallást is tettem. Sőt. Magam a közös munkára ország-világ előtt elköteleztem. Magam, tehát magunkat. Fel ajánlva. Erő, elképesztő erő ennek az egyértelmű véglegessége. Mintha nem is kirakós darab, de mázsás, szinte hegynyi szikla huppant volna a helyére. Ahol eddig is volt. De mélyebben. Most. Még mélyebben. És egyértelműbben. Nagggyon erős élmény. Amire szintén a gyűrű, annak kerek egysége, a belső ívére vésett szavak emlékeztetnek, állandósult, elválaszthatatlan, megszakíthatatlan kapcsolatba kívül és belül szervesülve így vagyok ma még inkább önmagam, még inkább teljes, még inkább boldog, sőt még inkább közösségi, mint valaha életemben eddig. Asszony és Munka, e kettő kell nekem, ami, igen, élményem szerint egy, mint már oly sokszor mondtam. Szeretlek Joós Dóra.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!