Beköszöntött az ősz, és ezzel, az évciklusnak megfelelően újra felgyorsult az élet, változások vannak. Beérik, aminek eljött az ideje, ami tehát egészséges mag volt, ami abból nőtt, ahol megfelelően gondozták, amit nem vert el a jég, ÉS a sérült, a beteg, a károsodott is, ahogy idén sokaknak sokminden. Ez van. Az aratószűz ideje, ezt éljük most mindannyian, és mindenkinek kemény, akár a termés bősége, az emiatt sokasodó munka, akár a betegséggel vagy jégveréssel való szembesülés okán. Kemény, sőt, fájdalmas sokaknak. Viszont szembenézni mégis fontos. Mert az eredmény mindenképp igaz. A gyümölcs. Akár van, akár nincs. És egyik sem könnyű, kezdve azzal, hogy

általában mást várt az ember.

Az ember általában mást képzel a magot a kezében tartva el, mint ami abból idővel aztán kinő. Fajtában vagy méretben. Minimum kicsit mást, de gyakran nagyon. Hiszen a magból nem látszik. Tudni vélem, hogy alma, de talán körte mégis, vagy egészen más, gyümölcséről ismerszik végül a fa, tehát bár fantáziálhatok a hatalmas alma, búza, répa termésről, de nagyon mást mégsem tehetek, mint hogy ültetés után szeretettel gondozom, hálát adok a jó időért, kívárom az idejét, és csak aztán jön el a szüret, ekkor arathatom, amit megérdemelek.

Nem mindig van mit.

Sokaknak nincs idén. Ami nagyon, nagyon kemény. Sokaknak verte a jég el a termését, az időjárás, a világ, a Nagyobb. … és én NEM értem. Éveken át voltam ezzel így. És le KELL a fekete, a halott fürtöket a szőlőtőről vágni. Mégis. Muszáj, mert van tovább, mert mindig Van, mert jövőre is lesz tavasz. Sokan vannak ma így. Hogy belevágott, Jónak, AZ útnak hitte, munka, kapcsolat, vetés, de azóta kiderült, hogy mégsem volt az. Szabad csüggedni, de szembenézni jobb. Kézbe venni, ami őszre beérett, és dönteni arról, hogy ez érték, ami marad, és a kamrába kerül, és örömet okoz, vagy a földbe vissza a helye. Jó látni közben, hogy semmi nem értéktelen. A halott fürtök beforgatva a földet gazdagítják, és talán épp ettől is lesz a következő év termése kimagasló, de ehhez

szembe KELL a veszteségekkel előbb nézni,

ÉS levágni azokat. Muszáj. Ha nem vágod le, az a tövet, annak a termőképességét is veszélyezteti. Tudom, csináltam. Évek szenvedése volt magam elsorvasztani, és évek kemény munkája, míg a nagyüzemi, hasznára optimalizált búzaföldből nemes, minőség fókuszú almakert lett. Sokan állnak ma ilyen totális átalakulás küszöbén. Válság a jele, a fekete, a beteg termés. De szembesülni és lépni akkor is muszáj. A tövet vágni, talajba forgtani, ha az az Igaz. Ha mégsem szőlő az Utad. Hanem alma, vagy bármi más, ha tehát nem egyszerűen csak a termény sérült, hanem a tő beteg, ha tehát a Lelkesedés nincsen már meg. Évek az átállás, de nincs mire várni. Szőnyeg alá söpörni, “majd jövőre jobb lesz” a legveszélyesebb, mert nem, NEM lesz jobb.

Ha a Lelkesedés elmúlt, akkor az soha nem lesz már igazán Jó.

Hanem akkor átállás következik, ami akár több éves folyamat, amit halogatni fokozódó szenvedés, konkrétan önkínzás, és szabad, persze, de belevágni, tehát tövet vágni és beszántani jobb, idővel mindenképp muszáj lesz, mielőtt ezen a területen, a lelkem termőföldjén majd mást vethetek, az megfogan, kisarjad, termőre vált. Na ezért Jó a sérült termés. Hogy szembenézzek. Hogy a tanulságait befogadva kicsit változtassak, ha a tő amúgy egészséges, vagy az egész növényt, tehát a tövet fordítsam be, ha annak Van ideje. Képes vagy rá. Vágni. És a megkülönböztetésre is. A tő egészséges, ha Lelkesedést érzel, akkor tanulj, és fuss neki újra, kapcsolat vagy munka vagy bármi, akinél viszont csak egy nagy, kilátástalan életfárdtság az élmény, ott bizony a tő a beteg. Akkor vágni, szántani, újat ültetni kell. Hajrá tehát. Így vagy úgy, de NE halogass. Képes vagy rá. Képes és Elég.

… és ne irigyeld a másik bőségét.

Egyrészt mert keményen megdolgozott érte, évekkel ezelőtt belevágott, a Példát lásd inkább, hogy lehetséges, másrészt az ő helyzete, a bőséges termés sem könnyű. Sőt. Gyakran brutálisan kemény, mert egyrészt aratni kell, muszáj, beérett a gyümölcs, ki kell menni és betakarítani a termést, de másrészt az élet alap, mindennapos tevékenységei változatlanul vannak, amint a gyermekek is, az ő igényeik, és mindezek is kívánnak, sőt, követelnek, változatlanul, időt, figyelmet, törődést az embertől, az alma a fejemre potyog, az új, ami beérett, amikor szinte már le is mondtam róla, és ez valódi Csoda, de megrohad, ha nem megyek ki az áldást begyűjteni, miközben a ház körül, a gazdagság egyéb részein, a családban és közösségben is helyt kell változatlanul álljak.

Kőkemény ez is.

Muszáj és kemény. Az újat fogadni, értékeleni, szortírozni, piacra vinni vagy befőzni, tehát feldolgozni és a meglévőhöz illeszteni, figyelmet és erőt erre, és közben működtetni IS mindazt, ami mindennapos. Nagyon kemény, és muszáj, mégis, én például ebben vagyok épp, hogy konkrétan lenyűgöző lehetőségek potyognak áldásként a fejemere, betakarítani azonban még hetek munkája, csinálom is, miközben, a meglévő dolgok is felélénkültek, és követelik az erőt és a figyelmet. Konkértan két embernyi munka ez most. És igen, képes vagyok rá, Te is képes vagy, nagylevegő, ingujj fel, és CSINÁLNI kell, a két embernyi munkát ebben az őszi negyven napban. Fókusz a kulcsa. Fókusz és következetes rendszer, épp, mint a tavalyi zarándoklat esetén, és képes is vagyok rá. HA csinálom. Ha következetesen. Nagyon kemény, de lehetséges. Tudom, mert Dolgom. Teszem tehát, pihenni ráérek majd télen. El is hallgatok tehát.

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!