Krasznahorka, még mindig, ébredezik a tábor, reggel van, net pedig nincsen. Régen volt ilyen. A napi evangéliummal kezdem napokat, a tagoknak szoló írások inspirációja, minden reggel írom, és régen volt már ilyen, hogy nem férek hozzá, nem tudom olvasni, ugyanis internet használatával szoktam, és nem gondoltam rá, hogy előre megnézzem a mait. Hmm. Foglalkoztat, hogy sokat ismétlem magam, másrészt lenyűgöző, hogy a sok ismétlés által csiszolódik, tehát egyre erősebb a mondanivaló, bontakozás élmény, még mindig az, kiváncsi vagyok meddig marad ilyen, másrészt nyilván mindig.
Várom az őszt.
Menni. Menni, kapcsolódni, ország, sőt Kárpát-medence szerte, előadásokkal és tréningekkel, az Egológia Kora kezdődik az életemben, módszerré lett(em), és nagyon várom, mert azt tapasztalom, hogy élőben és személyesen sokkal, sokkal fogyaszthatóbb vagyok. Én. Megengedőbb, lágyabb, esendőbb, emberibb, amitől az üzenet is befogadhatóbb. Sokkal. Mert írásban sarkos állítások jönnek, mert amiről írok, azt magamnak is mondom, arra az én továbblépésem is, tehát sok a muszáj és a kell, magam miatt sok, de szóban nem így van. Szóban visszatekintek, sokkal lágyabb, lehetőség csak, amit esetleg fontolj meg, ha úgy érzed épp, de nem Akarom, hogy emberek velem egyetértsenek. Szép ez nagyon, önterápia és tanítás tánca,
és persze, igen, az ár.
Mert vastagon megvan nem csak a hozadéka, de az ára annak, hogy az előbbit is nyilvánosan csinálom. Például e tábor szervezőinek egy része szerint ilyen hímsoviniszta disznót nem lett volna szabad meghívni. Ez van. Hogy szomorú? Nem. Legkevésbé sem. Sőt igazuk van. Az én üzeneteim voltak olykor egyoldalúan sarkosak, nehezen érthetők, nagybetűsen pontpontpontosan egzaltáltak, anélkül, hogy az építési területeken megszokott „Vigyázat, életveszély!” táblát kifüggesztettem volna. Az én felelősségem. Én nem figyeltem. Vállalom. Megfizetem. Örömmel fizetem meg, most hogy végre van lehetőségem fizetni is.