Van néha olyan érzésed, mintha egy gyönyörű álomból ébrednénk épp, fájdalmasan, együtt, hogy az emberiség halad, és a Földön béke lehet?

Nekem igen. Gyerekkorom nyugatra néző optimizmusa és lendülete után, mintha most pár év alatt omlana minden össze. Vér és halál és háború – agresszió és boldogtalanság és szenvedés, hazugság és önzés és arrogancia, szemét és rendezetlenség… a realitás tényei egyre gyakrabban ráznak meg.

Olyan nagyon reménytelennek tudom olykor az egészet érezni. Hogy el kellene fogadni, hogy az ember nem változik, és kész, hogy az alap működésünkön lehetetlen változtatni, hogy aranyos idióta vagyok, hogy az életem a fejlődésre tettem fel, de teljesen értelmetlen, amit csinálok…

Borzasztó erővel söpört ez rajtam ma újra át, az izraeli háború, a Hamasz támadása nyomán. Hogy hiába a ludak minden gágogása, a disznók sokan vannak, és sokkal erősebbek, és döbbenetesen reménytelen ez az egész, hanem fel kellene szállni inkább, valami önálló, védett enklávéba menekülni, egy hegyre, ami a haladók rezervátuma, ahova állatkertbe lehet aztán jönni, hogy a disznók világában nevelkedő kicsi disznók olykor megnézhessék, hogy mi az a liba.

Tudom, hogy felcseréltem a szereplőket. Mert nem az az élményem, hogy sok lúd disznót győz, hanem, hogy rengeteg disznó között vagyunk oly kevesen ludak.

Ami nem azért elkeserítő, mert ellenségem a disznó, hanem pont mert voltam magam is disznó, és így tudom, hogy a disznóból nagyon is lehet lúd. Az önzés és az ostobaság az ellenség. Pontosabban, nem is: hanem a nem-értés. Még pontosabban: a helyes segítség, a jó példa hiánya. Disznók világát éljük. Minden szinten. Akkor is, ha a disznók egy része (a vezető elit) lúd szerepben pózol, és ezt a sok kis disznó nekik el is hiszi. Nem azok valójában. Amit onnan tudni, hogy a földön túrják a sarat, a hatalom és a befolyás várait építve – ezeket elengedni, tehát repülni-bekapcsolódni képtelenek. És ezért háborúznak.

Fel kellene adni. Ezt az egészet, amit csinálni próbálok. Mert le-he-tet-len. Miközben persze TUDOM, hogy nem az, csak sokkal-sokkal több idő, mint amit az én kis emberi agyam és egóm erről valaha gondolt. Alázat. Dehogy adom fel. Hanem épp többet kell beletegyek. Az eddiginél is többet, még sokkal bátrabban.

Így tehát lapot húzok 19-re. Csakazért is. Podcastot indítottam, Fehér Nyúl néven, ami a közélet vezetőinek tart segítő szándékkal tükröt, hogy a disznót (és a lúddá válás módját) megláthassák benne – és az eddigieknél sokkal mélyebb Istenes írásokat írok. Az eheti adás Orbán Viktor világképéről szólt, ami szerintem hibás, mert a világértése hiányos, tovább kellene ebben lépjen, és remélem, hogy segítek ezt láttatni. Neki és az ellenségeinek is. Mert meg kell az embert érteni. És másrészt az eheti cikk, hogy az az élményem, hogy nem egy, hanem két módon kapcsolódom Istenhez, Szerelem és a Szeretet, Munka és Pihenés által.

Mikor csináltál utoljára olyat, amihez MINDEN bátorságod kell?

Nekem ez most ilyen. A podcast és az Istenes írások megosztása is. JÓ érzés nagyon, ÉLEK most, újra, mert NAGY és méltó kihívás van, amitől, igen, félek.

Olyat kell csináljak, amitől félek. Azt, amitől legjobban!

Régen a férfi-nő témák ilyenek voltak, féltem, mikor azokkal indultam, de már régen nem – hanem most a közélet, Istenértés és politika az új fa. A lényeg, hogy ez nem két téma, hanem egy. A helyes politika helyes világkép dolga.

Isten éltessen Drága Angyal Asszony, 49. születésnapodon, ma, Joós Dóra – fiatal és csodaszép vagy, és nekem mindenkor az is maradsz! 🌷

Jó munkát!
István

Share on FacebookTweet about this on TwitterEmail this to someone Öröm, ha megosztod!