Eljön az idő, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják. Sokszor mondja. Annyira sokszor mondja, hogy immár nem foghatom az apostolok értetlenségére, hanem magamban bizonytalanodtam picit el, hogy nem szól-e nekem is, biztos-e, hogy jól értem? Hmm. A saját halálát jövendölte, arra készíti a gyermekeit fel, ez egyrészt nyilvánvaló. Másrészt a mai különleges figyelem tükrében az szúr szemet, hogy az emberfia rám is vonatkozik, én is az vagyok. Emberfia. Akit tehát emberek kezére adnak? Igen. Ejnye, nahát, valóban. Amíg az emberek többsége nem érzi magát istenfiúnak addig az emberfiát, a fiúságát tudó, azt felvállaló embert mindig emberek kezére adják, fogják adni, minimum nevetség tárgyaként, nekünk is szól ez, testvéreim. Hoppá. Nekem döbbenet most a szóhasználat, soha semmikor nem mondtam még ezt így ki. Megállok picit. Visszatértem, és az élmény maradt, nagyon valódi, nagyon erős, nagyon nyugodt. Érték, amihez ragaszkodom, ami összeköt, sőt közös harcra ösztönöz. Csudába is. Szabadulnék pedig tőle, olykor, olyan jó lenne csak férfi-nő szerepekkel foglalkozni, arról írni, de már nem megy, mert ez, ami Lelkesít. Testvéreim. Harc van. Ha érzed, tudod. Szelíd, nyugodt, szeretetteljes, de valóságos. Méltó harc, az egy méltó, végre, és ennek tükrében valódi, mert testvéri közösség. Formálódik.
–
Az ördögtől megszállott fiú meggyógyítása után a tanítványok csodálattal tekintettek Jézusra. Ő azonban figyelmeztette őket: Véssétek szívetekbe, amit most mondok! Eljön az idő, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják. De azok nem értették meg ezt a beszédet, és igazi értelme rejtve maradt előttük. Kérdezni azonban nem merték e szavak értelme felől.
Lk 9,43b-45
Öröm, ha megosztod!
