Egy napon Jézus, amikor este lett, így szólt tanítványaihoz: „Keljünk át a túlsó partra.” Erre azok elbocsátották a tömeget, és Jézust magukkal vitték úgy, ahogy ott volt a bárkában. Más csónakok is voltak velük. Nagy szélvihar támadt, a hullámok a bárkába csaptak, úgyhogy az már-már megtelt. Ő a bárka végében egy vánkoson aludt. Felkeltették és megkérdezték: „Mester, nem törődsz azzal, hogy elveszünk?” Erre fölkelt, ráparancsolt a szélre, és ezt mondta a tengernek: „Hallgass el, nyugodj meg!” A szél elállt, és nagy csendesség lett. Ekkor hozzájuk fordult: „Miért féltek? Még mindig nincs bennetek hit?” Nagy félelem fogta el ugyanis őket. Egymást kérdezgették: „Ki lehet ez, hogy még a szél és a tenger is engedelmeskedik neki?”
Mk 4,35-41
*
Nagy csendesség lett. Igen. Beavatkozás után nagy csendesség van, és érdekes, hogy mennyire nem komfortos ez sem. Sőt. Valahogy természetellenes. Nekem legalábbis. Jobb szeretem, ha mozog a levegő, ha mozgásban az élet, jobb szeretem a szelet. Viharok kihívása, hogy bírja-e az ember, és meglepő tapasztalatom, hogy igen. Szinte bármit. Nyugodtan átaludni bár nem tudom még, de már nem is keltem a „nagyokat” fel, hogy akkor ezt most oldják meg. Szeretem szelet. Hogy a bőrömön érzem a változást. Hogy bizonyosságként tudom, hogy haladok, hiszen nem dőlne a hajó – s vele a hangulatom –, ha valami nem történne épp, és bár nem mindegy, hogy sodródom csak hullámoknak kiszolgáltatva vagy tudatosan irányítok, de jó érzés, hogy zajlik az élet, és benne én résztveszek.
Öröm, ha megosztod!
